Teljes nevén Vrubovszki Anna – vagy u talán nem is volt a nevében: Wrbovszky. Tót parasztasszony volt. Azt a szót, hogy szlovák, sokáig nem is ismertem. Drótostót ajánlgatta magát és a szolgálatait kiabálva az utcán, fazekakat foltozott. Sokszoknyás tót asszonyságok hozták fel faluról háncsból fonott hátiszatyorban, árulták a Fény utcai piacon a tejfölt, az otthon köpült vajat, és házhoz is szállítottak. Aszódról jöttek fel vonattal, vagy valahonnan, arról a környékről. Annus is onnan származott, Galgagutáról.

Ha szépen akarnék fogalmazni, vagy éppen szépelegve: a dadám volt. Ha hétköznapibb módon, ahogyan otthon szoktuk: a cseléd. Hiszen Annus a cselédszobában lakott a Kálló esperes utcai fél villában. Fél, kettéválasztott villa, de egész cselédszoba.

A fél villát apám már a születésem után kapta a kommunista párttól, talán az Írószövetségen keresztül. Erre azért tippelek, mert szomszédaink a villában Erdei Sándorék voltak, és ő 1956-ban az Írószövetség titkára volt. Apám meg persze tag, József Attila-díjas író, a Szabad Nép egykori riportere. A nevezetes író- és újságírólázadás után ugyan az állásából kirakták, de a villából nem. Onnan még 56 után sem – ez valószínűleg a rákosista-kádárista humanizmusnak valami ritka, különleges megnyilvánulása lehetett. Vagy anyám intézte el Szirmai elvtársnál, esetleg Münnich Ferencnél, hogy nekünk, negyedrendűeknek megkegyelmezzenek. Az is elképzelhető, hogy minket egyszerű trehányságból nem vágtak ki azonnal az állami- és pártvillából, miután apámat gondosan lecsukták. Akkor éppen lehetett más bajuk is.

De Annust akarom mondani.

Szóval Annus Galgagutáról jött fel Pestre, valamikor a háború után, eredetileg az unokatestvéreimhez. Az ő acsai illetőségű anyjuknak volt földije. És amikor ott a három gyerek megszületett, vagyis a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején, kellett melléjük dadus, hiszen a szülők dolgoztak, ahogyan akkoriban szokás volt. Sőt, Bapó, Nyanyó, az anyai nagyszülők is talán, bár erre azért nem esküdnék meg.

Szép nagy lakásuk volt a Kövendieknek egy kertes bérházban a Torockó utcában, a Pasaréten, persze sok gyerek is volt rá meg a nagyszülők. Ugyanaz a ház, ahol később a Konrád is lakott, illetve Judit, a felesége. Eleinte fiatalasszony, talán egyetemista, aztán már nem.

Én nem tudom, ők, nagybátyámék, a Diniék hogyan nevezték, minek tartották Annust. Talán ugyanúgy cselédnek, mint később mi, vad kommunisták. Csak azt tudom, hogy ennek a szónak nálunk, az én gyerekkoromban nem volt negatív, lesajnáló mellékzöngéje. (Mint ahogy a tótnak sem.) Egy tényt takart: Annus velünk lakott, méghozzá a cselédszobában, de nem volt családtag, és a szüleim a lakhatás mellett némi anyagi juttatásban is részesítették. Legalább is eleinte.

Nehéz nekem visszaemlékezni, hogyan is tekintettem én Annusra. Még azt sem tudom, tegeztem-e. Hát eleinte nyilván tegezhettem, nem emlékszem, mikor tanultam meg magázni, tetszikezni. Igaziból persze soha, csak ha már nagyon muszáj volt.

Nekem Annus mindig is Annus volt. Világos, hogy nem az anyám, de mindig ott volt a közelemben, amióta az eszem tudtam. Felöltöztetett, megmosdatott, főzött rám, megfürdetett, pizsamába tett, ha épp volt pizsamám, megágyazott, lefektetett, elaltatott. Egyszer le is forrázott, és akkor volt nagy sírás-rívás. Utána meg vajjal kenegettek, ha tejjel nem is. Örültem, hogy akkor a figyelem így felém fordult.

Annus ugyan nem volt az anyám, de a hozzám legközelebb álló nő volt, legalább is fizikailag. Egész nap őt láttam, vele mentem a boltba, ha kedvem szottyant sétálni egyet a Sashegy oldalában, vele láttam később, 56 után a szétlőtt Körteret, a kibelezett házakat, az utcára kidobott mindenféle fotelt-limlomot, a pár héttel korábbi barikád akkor még el nem takarított romjait.

Anyám eleinte öntudatos ifjúkommunista nő volt. Hogy ez pontosan mit jelentett, azt nehéz megfogalmazni. Ahogy én láttam, békaperspektívából, elsősorban azt, hogy apámmal együtt későn keltek, szép ruhákban jártak, este taxival mentek színházba vagy akárhová máshová, barátokhoz, étterembe. Persze csak ha volt pénzük. Akkoriban az íróknak legfőképpen a kiadóvezetők által hosszas könyörgés után számukra kiutalt előlegekből kellett élniük, esetleg honoráriumokból, József Attila- vagy Kossuth-díjakból – de azért leggyakrabban és jellemző módon: baráti kölcsönökből. Az írók feleségei, akik történetesen újságírók voltak, fizetést kaptak, ha nem is sokat, de azért aránylag rendszeresen. Ha épp nem voltak szülési szabadságon, vagy nem volt felfordulás, forradalom, ilyesmi.

Arra emlékszem, hogy egyáltalán nem voltunk gazdagok. A taxi nem is urizálásra kellett, hanem mert a 61-es villamos éjjel nem járt, mint ahogyan a 8-as busz sem. Cselédre sem felvágásból volt szükségünk, hanem mert anyámnak nulla érzéke volt a főzéshez, háztartásvezetéshez, kedve sem igen, hogy beletanuljon. Különben is, neki reggeltől estig dolgoznia kellett, társadalmi életet élnie, dohányoznia, és valljuk be, néha innia is.

Ráadásul ott volt az apám, és ott voltam én is. Apámat többnyire anyám látta el jó szóval, vörösborral, pirítóssal, amikor – gyakorlatilag állandóan – az írógépet kellett vernie. Ezt az egészet én nem láttam át, ezt a munkamegosztást, és azt hiszem, akkoriban, olyan két vagy hároméves-formán nem is igen gondolkoztam ilyesmin. Azt viszont tudtam, kitől kell teát kérni, vajas-mézes pirítóst, láttam, ki főz, érzékeltem, ki mosdat, ki öltöztet. Hát nyilván Annus. Sokat lógtam vele, ha unatkoztam, mentem utána szégyenlősen, az utcán a rengeteg szoknyája mögé bújva. Amikor parkettát vikszolt, akkor is követtem, és a lába alatt voltam nagymosás közben is. A prakkerra nem emlékszem, de nyilván azzal csapkodta időnként a szőnyegeket, és ha egy csöpp eszem volt, bizonyára azt is bámultam, élveztem. Talán még Hruscsovnak sem volt akkoriban porszívógépe, bár Eisenhowernek azért lehetett. Frizsiderről sem volt fogalmunk se, bár a nagyanyáméknak volt egy otromba nagy jégszekrényük. Igaz, az ő udvarukról néha kiabálás is felhallatszott: ószeres, ószeres, itt az ószeres! (Kintornás is volt néha ott, zenedobozt nyekeregtetett, papírba göngyölt húszfilléresekkel lehetett dobálni az emeletről, de azért nem gyűlhetett össze abból olyan sok.)

Egyébként a Sashegyen játszani, ha épp bevettek, ott voltak a nálam valamivel idősebb Erdei-srácok, Péter és Anna, nem is beszélve a bűnrossz környékbeli utcagyerekekről, vagyis azokról, akik nem velünk, a villában, hanem az utca más házaiban laktak, főleg a nagy, szürke bérházban, közvetlenül az erkélyünk alatt elterülő gyümölcsöskerten túl. A gyümölcsöst csak nézni volt szabad, oda Leitner bácsi, a házmester, az amúgy kedves, megértő BM-es, fűtő és mindenes nem hagyta bemenni a gyerekeket. Játszótérnek viszont ott volt a rét, közvetlenül a ház fölött, eleinte csak úgy üresen, talán egy háborús bombatalálat nyomaként, aztán meg tele puskagolyóval, kézigránát-maradékkal, ami általában a forradalmak-ostromok után az ilyen helyeken maradni szokott. Meg ott volt a pince, ahová a durván kiöntött betonlépcsőkön állazva le lehetett esni, meg maga az állati meredek Kálló esperes utca, télen végtelen szánkópálya. Mert ott a hóban autó se le, se föl nem tudott volna menni.

Nem mintha lett volna arrafelé a kis, vacak Skoda-taxikon kívül különösebb autó. A szemetet meg a hamut hetente többször is lovaskocsival vitték el, kukásautóról akkoriban még a leggyanúsabb imperialista kémek sem hallottak. Apámnak vagy a barátainak sem volt egyiknek sem autója. Talán az Aczél Tamásnak lehetett, de ő mégiscsak Sztalin-díjas író volt, s vele az apám sem volt annyira jóba.

Ha már az autókról esett szó: garázs azért volt a villa alagsorában, többnyire persze üres, illetve apám Csepel mintájú motorkerékpárját is lehetett ott tartani, meg egyszer egy sündisznót, egyetlen éjszakára. De reggel, amikor lerohantam megnézni, hogy megette-e az almát meg a tejet, amit gondosan odakészítettünk neki, már csak a hűlt helyét, az üres cipősdobozt találtam ott. Hogy sírtam-e ezért, már nem emlékszem.

Mert sírni különben szoktam, ha nem is túl gyakran. A leginkább akkor, ha apám jött értem a Németvölgyi utcai óvodába, motorral, hogy hazavigyen. Akkor hisztiztem. Úgy kellett előállítani engem olyankor valamelyik sarokból, a kertben felállított favillamosból vagy más, elrejtőzésre általam alkalmasnak vélt szegletből. Mert a motortól iszonyatosan féltem.

A benzintankon kellett hazafelé menni, apám erős karjai között, biztonságban, csakhogy ő a kanyarban bedőlt, amitől még ma is félnék, na és lefelé süvíteni a Kálló esperesen – hát azt nem kívánom senkinek.

De mindez csak múló epizód volt, valamikor a börtön után. A mindennapok Annushoz kötődtek, főleg, amikor még egyedül voltam, de 56 után is, amikor egyszer csak megszületett az öcsém. Akkor aztán véget is értek a jó idők, megoszlott a figyelem, én már csak báty lettem, semmi különös. Egy a sok közül, vagyis az egyik a kettőből, ami nagyjából ugyanolyan érzés.

Egyáltalán, 56 fordulópont lehetett. Addig ugyanis minden jó volt, még ha apámat ki is rugták a Szabad Néptől. Alapjában véve attól még kommunisták maradtunk, a rendszer részei, győztesei. Apám írhatott például a Nők Lapjába, mindenekelőtt kínai riportokat, mert oda talán egy fél évre kiküldték. De azzal el is kezdődtek a bajok.

Ugyan hazafelé vett Moszkvában elektromos lemezjátszót bazi nagy tűkkel, világoskéket. Lettek a klasszikusok mellett Yves Montand-lemezeink is, 78-as fordulatszámúak, belülről kifelé futó menetűek. Akkor megcsapott minket az imperializmus bűzös szele, és persze rögtön el is kárhoztunk, ahogy kell.

Egyre többet jött aztán a klerikális lelkületű, reakciós nagyanyám vigyázni rám, sőt, egyszer el is lopott a Kálvin térre, és orvul megkereszteltetett. Akkor már lehettem vagy négyéves is, de legalább három és fél, nem tiltakoztam. Hát még nem tudtam sok mindent, de Lenint-Sztálint gyalázni betanított. Még szerencse, hogy ezzel az új tudással végül nem buktam le, nem ismételgettem aztán naivul időnkénti gyanús vendégeink előtt. Ha úgy lett volna, talán fel is akasztják az apámat, nem ússza meg másfél év börtönnel, köszönhetően a szocialista humanizmusnak meg az új Kádár-rendszer emberarcának, amiben aztán hálistennek felnőttünk.

A villa ugyan megmaradt, azt nem vették el, amikor eljött végül apámért az ÁVO, de anyámat, akin nem csak az látszott akkor már meg, hogy hetedik hónapban lévő terhes, de az is, hogy revizionista ellenforradalmár, azonnal elbocsátották az állásából. Valójában nem is kellett kirugni, mert hirtelen a Szabad Ifjúság napilap is megszűnt. A főszerkesztőasszony, Katona Éva is megsértődött, elment prolinak virágot árulni, sőt, a szomszédunk, Erdei Sanyi bácsi, akinek a bátyja pedig valóságos földművelésügyi miniszter volt, elment a Csepel-szigetre téeszparasztnak, virágtenyésztőnek.

Gyerekként mindebből annyit észleltem, hogy apám vidéki kiküldetésbe ment, ezúttal a szokásosnál hosszasabban, anyám meg állandóan otthon lebzselt, a bőgőmasina öcsémet ajnározta, vagy rohangált ide-oda, hogy beszélőre mehessen, csomagot adhasson be, a többi börtönözveggyel szervezkedett.

Annus azért továbbra is megvolt, ellátott minket, és valahonnan szerzett kaját is. Mondjuk gyulai kolbász, téliszalámi attól kezdve ritkábban volt reggelire vagy vacsorára, megismertem a pirítóson szalonnát – igaz, megszeretni nem tudtam mégsem. Sokkal később, anyám halála idején tudatosult csak bennem, hogy azokban az években Annus tartott el minket a spórolt pénzéből, mert persze amíg Pesten cselédkedett, magára nem költött egy fillért sem. És egész életében Pesten cselédkedett.

Amikor anyámék elváltak, és ketté kellett cserélni a fél villát, már végképp nem tarthattunk tovább cselédet, nem is lett volna hol. Akkor Annus a Herskóékhoz szegődött el, azután pedig, amikor ők disszidáltak, egy jólmenő orvosprofesszorékhoz. De anyám már soha nem volt képes visszafizetni neki az apám börtönévei alatt felvett kölcsönöket. Sem Annusnak, sem Sarkadiéknak, sem senki másnak. Kölcsönélet volt ez már akkortól kezdve, adóslét, zacivigasság.

Végül azért Annus vett magának Galgagután házat, nem is tudom, ki, melyik testvére, rokona lakhatott benne. Mert ő aztán már csak látogatóba jutott haza, cselédként öregedett meg Pesten. Aztán pedig meghalt, anyám után pár évvel. Nem is voltam ott a temetésén, és csak most, késve búcsúzom el tőle.

Nagyanyám jut eszembe, nem is, inkább dédapám, az ő apja. Egyiküket sem ismertem, nem éltem még, kurvára nem, amikor ők meghaltak. Bár asszem, nem ártana máshonnan kezdeni.
Valamikor a kétezres évek elején történt, talán 2005-ben vagy 2006-ban, amikor a szerkesztőségi vonalas telefonban keresett egy női hang, nem is nagyon értettem, honnan. Hogy Tardos Henrik volt-e az én nagyapám. Keresztkérdéseket is feltett, hogy mikor született volna ez a Tardos Henrik, meg hol, ilyenek. Nagyjából azért tudtam, de egész pontosan persze nem. A másik nagyapámat sem, bár mondjuk a nagyanyámat, az anyait például igen. Talán azért, mert mintha anyám papírjai között szerepelt volna: Kurdits (vagy Kurdics?) Margit, Tiszaroff, 1896. De hogy hol van Tiszaroff (valahol Tiszatardos, Tiszalök környékén asszem, ha egyáltalán igaz, elég vicces dolog). De vissza a szerkesztőségi telefonhoz.

Kinyögte végül a hangja után ítélve kedves hölgy, hogy örökség-ügyben keres. Mert meghalt Amerikában, közelebbről Chicagóban egy Fleischmann vagy milyen nevű ember, mondjuk nem biztos, hogy így hívták, bár a gyerekfogászomat igen, szóval lehet, hogy most keverem, és hogy fáradjunk be az irodájukba az öcsémmel egyetemben, aki akkor még javában élt.

Éppen lakásvásárlásban voltam, aztán felújításban, minden fillér jól jött, igaz, máskor is jól jött volna. Amit akkor nagynehezen aztán átutaltak, abból autót vettem asszem, használtat, de jót, szóval milliókról volt szó, de nem sokról. A lényeg azonban, így utólag, évtizedes távolságból visszatekintve mégis az volt, hogy apránként megrajzoltuk-megrajzolták a családfám apai oldalát, illetve a dolog természetéből fakadóan annak csak egy részét, azt, ami a reménybeli örökség (ökörség) szempontjából releváns vagy az lehetett volna.
Apám nem élt már akkor, a nagybátyám sem, sőt, egyetlen felmenőági rokon sem, talán csak két távoli másod- vagy harmadunokatestvér, akikkel egyszer, elsős gimnazista koromban Nagyváradon találkoztam. Ady-emlékév volt, talán 1969-ben, s anyám vitt magával télen Erdélybe, a téli szünetben, vagy kikért a Petőfiből, már nem emlékszem. Nagyváradon voltunk persze, meg később valamiért Kolozsváron is. Emlékszem halványan erre az útra, a Szervátiusz-házra, a jeges, meredek útra, amelyen eljövet elcsúsztam, és a többiek nagy nevetése közben óriásit szánkáztam lefelé, megállíthatatlanul, kívülről nézve végtelenül, cseplinesen komikus módon. Szégyelltem magam, meg is sértődtem, hogy együttérzés helyett kinevetnek, de aztán beláttam, hogy tényleg vicces lehettem, ahogy ott hiába kapálóztam, próbáltam egy léckerítésben megkapaszkodni, de az kiszakadt, és velem együtt csúszott lefelé – hát ha mással esik meg, én is fogtam volna a hasam a megállíthatatlan röhögéstől. Különben is kiengeszteltek, megnyugtattak azután.

Szóval akkor, egy pár nappal korábban látogattuk meg anyámmal a nagyváradi rokonokat, akikről nem tudtam előtte semmit – és ma sem sokkal többet. Tardos Andráséknál talán a szülőkkel beszéltünk, homályosak az emlékeim. Mintha egy lakótelepen laktak volna, de rémlett, hogy a gyermekeik, két fiú, vagyis ma már komoly, felnőtt emberek, nálam pár évvel idősebbek, élnek valahol, talán épp Amerikában, de mindenesetre Nyugaton. Meg ott van még a nővérünk, féltestvérünk, aki New Yorkban tengeti napjait, s akit időnként látunk, hol itt, hol ott, bár egy ideje már nem jön Magyarországra, szóval inkább csak ott. Vagy még Bécsben, ahol az anyja lakott. Ott szoktunk párévente találkozni, amikor arra jár, vagyis csak járt, mert az ő anyja is meghalt jó pár éve, Berthe, akit én is kedveltem, talán majd mesélek róla. Most inkább az a lényeg, hogy amikor az öcsémmel nagy vonalakban számba vettük, úgy találtuk, öten vagyunk örökösök, mai (akkori) Tardosok, Gábriel, Andris, Annie meg mi ketten. Távoli rokonunknak, a chicagói belgyógyásznak, körzeti orvosnak, Joe bácsinak nem volt nagy vagyona, annak egy részét is a bejárónőjére vagy ápolónőjére hagyta, neki ajándékozta, szóval a lakását adta el a bíróság, annak árából maradt hatszázezer dollár, az oszlott el akkor ötfelé, ha minden igaz. Hogy mi vagyunk azok az öt örökösök, azt kellett volna valahogy igazolni, bebizonyítani a hagyaték kezelésével megbízott Cook megyei bíróság előtt, s ehhez kellett a családfa is, amit egy ügyvédi irodával és annak kutatóival közösen próbálunk azóta is felállítani, nyesegetni.

Így terelődött a szó a családra, a felmenőimre. Meg most valaki említette a facebookon az 1947-es választásokat, amit elcsaltak a kommunisták, és akkor eszembe jutott, hogy az én szüleim is kommunisták voltak, 1947-ben még tutira azok, és hogy ők a nemzet nagy többségével ellentétben nyilván örültek Rákosi elvtárs és a Magyar Dolgozók Pártja akkori győzelmének. Az is felrémlett előttem, hogy anyám, aki akkoriban nem sokkal az érettségije után járhatott, frissen érkezett budapesti lakos volt. Valamelyik népi kollégiumban lakott, keverem talán kicsit az idősíkokat, de még utánanézek majd pontosabban, szóval ha jól sejtem, a Zrínyi Ilonáról elnevezett népi kollégiumban, és a szobatársa… Nem, nem, ez később lehetett, szóval a szobatársa Galgóczi Erzsébet volt. De hogy mennyi ideig, és mettől meddig, azt persze nem tudom, talán Kende Péter feleségét, Becski Hannát megkérdezem még erről. Persze már ők is kilencven fölött járnak, lassan minden szem- és fültanú eltűnik a színről, de Hanna memóriája még a régi, legalábbis remélem.
És ezek a fiatal és lelkes pesti kommunista egyetemisták, népi kollégisták, de talán mások, ifjúmunkások is, vasárnaponként teherautóval a falvakat járták, s agitáltak a párt politikája mellett, kampányoltak, ahogyan ma mondanánk. Persze a Fidesz, akarom mondani Rákosiék állták a cechet, ők adták a sofőröket, a teherautókat, talán az uzsonnáravalót is. Vagy azt a helyi párttitkárok szervezték talán, hiszen akkor még falun volt inkább bőséges az élelmiszerkínálat, kevésbé hivataloskodva fogalmazva: kenyér, libazsír, szalonna, hagyma, tojás, rántotthús.

Persze az is lehet, hogy anyám később (is) járta csapatostul a falvakat, amikor már a téeszek-téeszcsék mellett kellett agitálni, a Rajk-per után, és talán már nem is népi kollégista volt, hanem DISZ-funkcionárius, valamelyik főnök, vagyis hát Tánczos Gábor titkárnője, később a felesége vagy egy hónapon át, de ne túlozzunk, lehet, hogy csak pár hétig, amíg ki nem derült: mégsem illenek össze. Annyit tudok még, hogy Zakopanéba mentek nászútra, külföldre basszus, hát ez nem mindenkinek adatott meg akkoriban, nem tudom hányban, de nyilván az ötvenes évek legelején. Én 1953-ban születtem, egy totál másik, anyám második házasságában, tehát mindez jóval azelőtt történt.
A szüleim – úgy tudom – a Szabad Ifjúság szerkesztőségében ismerkedtek meg egymással, vagy talán a Manrézában, a Szabadság-hegyen, ahol anyám akkoriban lakott. Félfüllel hallottam valamikor-valakitől, hogy mintha apám eredetileg a Galgóczynak csapta volna a szelet, anyám szobatársának, de hát az a dolog persze nem jöhetett össze, anyám meg hát nagyon fiatal volt és nagyon szép, ami igaz, én is láttam fotókat, igaz, kicsit későbbről, amikor már együtt voltak a szüleim, abból az időből. Szigligeten nyaraltak, meg a Petőfi-körben égtek ellenforradalmi lázban – jó, mondjuk, forradalmiban, én magam sem pontosan tudom, hogyan nevezzem azt, amibe akkor a történelem beleszippantotta őket.

Anyám tehát szép volt, vonzó nő, és elárulhatom, hogy cseppet sem buta. És nagyjából érteni vélem azt is, hogy őt mi vonzotta az apámban, a tíz évvel idősebb, érettebb íróban, újságíróban. A humora, az intellektuális fölénye, a motorkerékpárja, a vidéki gimnáziumi latin-görög tanár lányának szemében léha nagyvilági allűrök, a nácik elleni francia ellenállás utólag kissé kiszínezett, romantikusnak ható történetei, az apám szemében tükröződő fény, Párizs távoli visszfénye. Ismerem ezeket, tudnék én is mesélni.

Képzeljük el, hogy Antal Nimród 2003-ban a BKV jegyellenőrök helyett a velős langallót tűzi a kamerája hegyére, és nem a filmszatíra, hanem a primitív propagandafilm műfajában próbálja ki magát. Na pont ilyen film volt a Karaaga USA, amelyet a Toldi mozi tűzött tegnap a műsorára a japán gasztrofilmhét záróakkordjaként. Mivel az ott vetített összesen öt japán műélvezeti alkotás közül csupán ezt, az utolsót láttam, nem szeretnék az egész filmhétről sommás véleményt mondani, de azért annyit szerényen megjegyeznék, hogy a japán Kentucky Fried Chickenről szóló opusz nem pontosan találta telibe a magyar művészfilmsznobok – elismerem, talán túl kényes – ízlését.

Felvázolom a film történetét, hogy azok is szomorkodhassanak, akiknek nem sikerült bejutniuk tegnap a Toldi nagytermébe.

Ayane japán falusi leány, aki az Oita prefektúrabeli Usa nevű kisvárosból egy szálfatermetű néger szakácsot követve öt évre a New York-i Tribecába vetődik, majd a férfi nyom nélküli eltűnése után visszautazik szüleihez, bár nem egyedül, hanem volt élettársa kisiskolás leányával, Shirley-vel az oldalán.

A szülők – úgy látszik, ez Oita prefektúrában bevett szokás – rántottcsirke-cafatokat árulnak egy kis bódéban, saját receptúra szerint, amit az ízlelőbimbósorvadásban szenvedő papa sütöget forró ipari olajban egy távoli atomreaktor fényénél. A borzalmasan kinéző végterméket a tudatlan falusi népek eleinte ész nélkül fogyasztják, majd egy gonosz amerikai szivarozó, texasikalapos idegen feltűnése után átpártolnak a helyi másik KFC-hez, a csillagos-sávos lobogóshoz, amit a filmrendező éppen olyan szentségtörésnek mutat be, mint Orbán Viktor a gonosz multik olcsó árait, illetve Soros György aljas indokból elkövetett valutaspekulációját.

Már eleve végtelen unalmasnak tűnő sztori ez, és a továbbiakban a rendező, Segi Naoki gondoskodik tartalom és forma hézagmentes egységéről. Igaz, a filmben nem énekelnek, amit hálás szívvel ezúton is köszönök, de minden más képernyőn elképzelhető galádság elkövettetik. 

A játszás nyelve most japán, a feliraté angol. Ez utóbbit egy analfabéta albán földműves alkotta meg, ami számos tréfás félreértést okoz. Az egész annyira felháborítóan botrányos volt, hogy polgári ellenállás keretében nem vonultunk ki látványosan a távol-keleti filmalkotás megtekintésének 14. percében (amikor a nagymama kentucky csirkehordalékot visz egy kis kosárban kamikaze-pilóta volt pasijának hősi sírjára), hanem a fejenkénti 500 forintunkért végigaludtuk az ezután következő 81 percet is.

A vetítés előtt előzékenyen szétosztottak egy kérdőívet, amelyet nemzetközi konzultáció keretében kitöltve egy gyűjtődobozban kellett volna elhelyeznünk, de ahogy szeretett vezérünket, úgy a Tennót, a japán császárt sem akartuk kiábrándítani és elkeseríteni, persze lehet, hogy ez így is a történelem legsikeresebb nézőtéri kérdőíves tudatállapotfelmérése volt. (Mennyire elégedett a vetítéssel? Kérem, indokolja meg válaszát!, Segített-e a program, hogy elmélyítse a Japánnal kapcsolatos ismereteit/érdeklődését? Változott-e a benyomása Japánról a mai program tükrében? satöbbi.)

A történet sajnos tovább folytatódott:

Az ízlelőbimbóhiányos apa kisebb szívinfarktusa nyomán előbb a világháborút sikeresen túlélt nagymama, ennek derékrándulása után pedig a csirkét elvi és esztétikai okokból sosem kóstolt, Amerikából visszaszármazott leányka veszi át a boltot, de a vendégek elmaradoznak. Lokális és globális gazdasági krízis, az atomerőmű felrobban. (Ez utóbbi eset nincs benne a filmben, de hatására az egészből sugárzik valami mélységes suttyóság, amit szusin, homokasszonyán és origamin felcseperedett kultúridentitással a zsebünkben eleinte nem tudunk hová tenni, bár az, hogy a karaoké őshazáját is tiszteljük Nipponban, az már sokat segített.)

A történet újabb gellert kap, amikor a japánul is beszélő gonosz fekete szakács és ex-szerető megjelenik Usában (ez itt nem Trump országának, hanem az isten háta mögötti japán falvacskának a neve), bár ekkora erőbedobással a lepusztult koszfészket a Távol-Kelet Balmazújvárosának is nevezhetnék, az sem lenne felháborítóbb. Szóval mint minden fekete bőrű idegennek, ennek a férfinak is nyomába ered a rendőrség, mert már eleve gyanús, hogy nem migráns-e, aki nem bírta tovább Tribecában Karaage-csirke nélkül, amit készségesen elhiszünk, bár ehhez kábé olyan mértékű naivitás szükséges, amilyennel mi rendelkezünk.

Innentől a sztori a maga mélységes közhelyszerűségében hömpölyög tovább a teljesen ehetetlennek tűnő csirkefalatok, a romantikusnak a legkevésbé sem nevezhető nevetségesen primitív érzelmi hullámzások, a primér idegengyűlölet és az albán analfabéták által gondosan kitervelt új, bár szerintük angolnak tűnő kifejezések szkillái és karübdiszei között.

Minden jó, ha a vége jó, bár ennek a vége sem volt az. Nem is lövöm le a poént, csak a rendezőt, ha a szemem elé kerül. Sok sikert jövőre Cannes-ban és az Oscar-gálán, ha még az ideinél is jobban fel akarná valaki bosszantani Trumpot. Csak aztán ne tessék csodálkozni, ha majd négy méter magas kerítést akar húzni a japán-amerikai határra.

Ma Josephine Bakerrel megyek moziba, ő választott filmet meg pattogatott kukoricát. Pattogok.

Míg a végtelen sorban állunk disznóeledelért, előbb lecseszek egy elénk szteppelő szerencsétlen adóellenőrt, minősíthetetlen hangon messze magunk mögé utasítom, majd egy ifjú, amúgy jóravaló hölgy közvetlenül mellettünk a lépcsőre veti magát, kiabál: „Nem bírom tovább!”. Filmkritikus lehet.

Aránylagos jókedvem van, iszonyúan morgok. Valahol mélyen gyilkosos kémfilmre vágyom, vagy csak egyszerűen egy dupla viszkire, jéggel, szódával.

Előttünk négy üléssor meg a vászon, köztünk két zsákszerű lény, talán nők, nem szeretik, hogy nekünk is eladtak két jegyet. Én sem.

Ez a Puskin régi nagyterme, a plafon három kiló arannyal és kétszáz tonna stukkóval terhelt, remélem, már nem nyitható, kint második bundát húznak magukra a jegesmedvék. Függöny szét, csak hogy lássuk, milyen széles a vászon, rajta a Los Angeles-i 2-es sztráda, faltól falig bedugult, csupa limbóhintó meg ilyen öreg Saab kabriók, kábé ötezer fok lehet, tuti, hogy megfőtt a fejük rég.

Amúgy ez nem is sztráda, egy tyúkszaros studióudvar, mögévetítették a belváros hevenyészett látképét. Pár percig hezitáltak, nem mutatna-e jobban Las Vegas (nem), majd az asszisztensek hirtelen hátrébblökdösték a buszon érkezett bámészkodókat, eksön!, a bárgyú képű, otthoni fitnesszhez öltözött statiszták kirángatják egymást az álló autókból, top-shop talajgyakorlatokat végeznek a leggagyibb, de még annál is hangosabb műzenére (a Beach Boys forog a zsírjában).

Felhördülök a rémülettől, az elénk jegyet váltott két zsáknő felháborodottan arrébb ül, látványos kézmozdulatokra ragadtatják magukat, de a hangjuk nem hallatszik a vászonból áradó borzalmas zajnak köszönhetően.

Tart még a pattogatott kukorica, miért mennénk most ki?

Alig érjük meg a következő jelenetet, amely távolról sem éri meg az ehhez szükséges erőfeszítést, a férfi főhős (?) egy vízözön előtti nyitott kabrióból egy ujjal kimutat, elszáguld (micsoda baromság, hogy a kaliforniaiak állítólag mosolygós, higgadt grállovagok), a főhősnő (szörnyűséges gnóm, bazedóvos szemekkel, olyan jellegtelen arccal, amely – szerencsére – alig látszik ki a kilónyi púder alól) nem találja a Toyota Prius sminktükrét, bár mentségére legyen mondva, csupán 40-50 IQ hiányzik neki ehhez.

Az agyhalott rendező (hacsak nem a pincsikutyája szellemi terméke mindez) máris a következő snittre száguld, kis híján felébredek, amikor a többiek látják, ahogy a Warner Bros filmstúdió falai között található Starbucksban heroinunk úgy tesz, mintha egy végtelenül debil fogyasztói reklamációt hallgatna, de valójában nem hallja, az alaktalan fejében található receptorok épp vitustáncot járnak. Ő az a tipikus kiszolgáló személyzet, aki képtelen egyszerre minimum egy dologra koncentrálni, nyilván egy maszek űrutazáson vesz részt, félúton a Mars felé.

Valójában színésznőnek készül, ma is van egy meghallgatása, ha nem aludnék rettentő mélyen, bizonyára szívszélhüdést kapnék az izgalomtól.

Nem tudom, hogy ehhez képest időben mikor derül ki, hogy a férfi főhős anyagi és karakterbeli nehézségekkel küzdő népzenész, akinek a filmben hallhatóakhoz hasonló gagyi slágereket kell játszania, miközben zongorálási tehetsége lepukkadt fekete karriervirtuóz szaxofonosokéval vetekszik, de ahhoz azért még fel kéne szednie pár száz kilót.

Ha nem mondják, el sem hiszem, hogy ez a két jelentéktelen, ámde rendkívül tehetségtelen ember a kilenc és fél órás film során összejön, ami még hagyján, de előtte, alatta és utána minden különösebb indok és előzetes értesítés nélkül állandóan dalra és táncra fakadnak, aminél elkeserítőbbet még a jelenlegi kormánypolitika sem igen képes produkálni, sem idehaza, sem pedig a tengeren túl.

Ezzel nagyjából belőttem a film színvonalát, amin csak az volt képes rontani, hogy időnként mindezt megfordítják és hátulról előre megint lejátsszák, bár az is lehet, hogy ezt csak a gépész művelte velünk, akit időre és/vagy méterre fizetnek.

Valahol azt hallottam, hogy ezt a filmet (Kaliforniai álom) Oscarokra jelölték, mindenesetre mi visszakértük a jegy árát, s ami még ennél is meggyőzőbb, vita nélkül vissza is kaptuk. Ezután dalolva, szteppelt kabátban, idétlen tánclépések felhasználása révén távoztunk a legközelebbi tömény szeszt árusító műintézmény felé, ahol ma is tartózkodunk, és a földön fetrengve artikulálatlanul üvöltünk.

A kép Ceausescu dolgozószobáját ábrázolja. Sokba került, ám használatbavétele előtt a diktátor sajnálatosan elhalálozott.

Kakuk Gyurinak

Azt hiszem, bárkire nézve baj az, ha buta. Gyerekként kicsúfolják az illetőt az óvodában, az iskolában rajzszöget tesznek a székére, a szülők szégyenkeznek, a tanárok reményvesztetten vonogatják a vállukat. Tessék kisegítő iskolába adni. Aztán még bármi lehet belőle, gázszerelő, a nemzeti bank elnöke, főminiszter, főtolvaj, előtte az élet.

Életem egy korábbi szakaszában, 1990-ben ismertem a jelenlegi miniszterelnököt, egy házban dolgoztunk. Ő volt ott a főnök, én csak egy épphogy megtűrt szerkesztőség munkatársa, mégis szinte naponta találkoztunk. Igaz, ahogy peregtek a hónapok, azért egyre kevesebbet. Eleinte velünk egy konyhában főzte magának a kávét, akárcsak Deutsch vagy Kövér, de aztán már csak a titkárnőjét küldte ki érte. (Akárcsak Deutsch és Kövér.) Egyre elfoglaltabb lett. Mégis, mindenkivel tegező- és köszönőviszonyban volt, a lányoknak-nőknek talán előre is köszönt. Vagy ahogy adódott.

Akkor még nem volt buta.

Még humorérzéke is maradt talán valamennyi, persze attól függ, melyik időszakról beszélünk. Mert napról napra távolodott, egyre több negatív emberi tulajdonságára derült fény.

Gyorsan lett rendkívül óvatos. Néha készpénzt kellett felvennie a fidesz-pénztárból, mint persze nekünk is. Mi havonta egyszer odajárultunk, aláírtuk, felvettük. Ő kétnaponta, kábé a hússzorosát, de nem írta alá. Hogy ez így ne legyen annyira feltűnő, ne kelljen azt mondania: „Nem írom alá!”, inkább a Kövért küldte, az meg aláírt helyette. Egy szép férfibarátság kezdeteihez asszisztálhattunk.

Nem beszélt durván a piciny képviselőcsoport tagjaival sem. A mezei, egyre félénkebb tagokkal Kövér üvöltözött a színfalak mögött, tőle mindenki rettegett (mondjuk páran inkább csak utálták: Fodor, Hege, Molnár Péter és még egyen-ketten). A többiek, méltóságukban kissé megsértve, de azért követték az ukázt. Akkor még értelmiségiek voltak mindannyian, egy olyan pofát, mint mondjuk a Tállai András, a hasukat csapkodva, könnyes szemmel nevettek volna ki. Németh Szilárdot, ha a közelükbe megy, talán még meg is verik. Semjént Kövér nagyon durva szavakkal küldte volna el melegebb éghajlatra.

Aztán Fodor hamar megunta a katonás, parancsolgató stílust, kikérte magának: kitört a belső harc. Orbánnak, Kövérnek attól kezdve csak a feltétlen, vak hűség volt a fontos, az elegendő szavazat. És azt bármilyen hülye leadhatta, megszűnt a párt értelmiségi jellege, megkezdődött a kollektív elhülyülés máig tartó szakasza.

Torgyánt egymás között persze kiröhögték, de amíg még voltak, kellettek a kisgazda szavazatok. Persze őt elég könnyű volt léprecsalni, végül örült, hogy nem kellett börtönbe mennie, mint az államtitkárának, Szabadi Bélának.

Fodorékat kitolták az SZDSZ-be, a kisgazdákat ellehetetlenítették, az aljas Boross Péter beállt a sorba, gazsulált az Orbán-Kövér párnak, a legfőbb ügyészt lemondatták, helyére beültettek egy lelkiismeret nélküli bűnözőt: a mai napig ott ül és röhög a markába.

Lassan ellepték a Fideszt a hülyék, a kompromittáltak, a nímandok, a könnyen kezelhető senkik. A felvételi vizsga egy zsírban tocsogó, vacak rántotta volt Felcsúton: aki fintorgás, hányinger nélkül le tudta nyomni, képviselő lett, aki dicsérte, miniszter. És ezek már egy tányér szart is szívesen megettek volna, hogy legyen egy állami autójuk, hogy parancsolgathassanak, hogy magasabb fizetési osztályba lépjenek. És persze kellett is kóstolgatniuk sűrűn a fekáliát. Aki elég buta volt, és mellé elég erkölcstelen is, máig megmaradt.

Orbán mellettük nem lett nagyobb gazember, mert a lelkiismeretlen pénzéhség a kezdetektől benne volt, akárcsak a kezdeti értelmiségi párttagokkal szemben érzett kisebbrendűségi érzés.

Igaz, végül elbutult.

Korábban harcolnia kellett a társai és az értelmiségi szavazótábor elismeréséért, egyetemi tanárok voltak a tanácsadói. De aztán rájött, hogy kényelmesebb, ha a titkárnője kezeli a laptopját, a mobiltelefonját, szükségtelen mindezeket megtanulnia. És hogy ne legyen a dolog túlságosan feltűnő, egyre hülyébbekkel vette körül magát. Mai miniszterei már nem is értenék, ha összetett mondatokban beszélne hozzájuk. Van amelyikhez személyesen egy szót sem szól, ezek fogyóeszközök, bármikor ugyanolyanra vagy még hülyébbre cserélhetők. És van néhány valóban nehézsúlyú bűnöző is körülötte, ezek főminiszterek (Lázár, Rogán, Balog) vagy olyan fal státuszú alvilági egzisztenciák, mint az ideológiai éceszgébernek kikiáltott G. Fodor vagy Habony, illetve a pénzmosó-fejedelmek, mint a kőbuta, a nevét leírni is képtelen Mészáros vagy a minden gátlás nélküli rulett-Vajna.

Most őszintén: ezeknek mit játssza ő az eszét? Visszaszokott hát az abáltszalonnára és a szotyolaköpködésre, elhízott, mint egy mangalica, egy zseniális szabóval olyan öltönynadrágokat csináltat, amelyek csak azért nem zenélnek, mert nincs rajtuk annyi gomb, mint a harmonikán, és a billentyűket végképp száműzték róluk.

Orbán Viktornak manapság súlyos politikai kérdések nyomják a vállát, például, hogy mennyi fokhagymát kell keverni a házikolbászba, hogy minden nemzetközi tárgyalásán undorral forduljanak el tőle az állam- és kormányfők, és hogy miképp tudna még többet elvenni a szegényektől a családi vagyonának gyarapítása érdekében. Ilyen bel- és külügyi célok eléréséhez persze épp megfelelő munkatárs Szijjártó és Rogán, Lázár már csak habony a tortán.

Hogy mindez jó-e nekünk, és miért nem az, azt már nem én és főleg nem most fogom elmagyarázni senkinek. Akit érdekel, az szerintem már úgyis tudja. A többieknek ez láthatóan megfelel. Nekik magyarázat helyett búcsúcédulákat fogok árusítani, kurva drágán. Így előbb vagy utóbb mindannyian megtaláljuk a számításunkat.

Bréking nyúz: most kaptam Mészárostól táviratot, hogy hatmilliárdot szán ilyesmire, ellenben exkluvizitást kér. Ha nem, a jövő héten simán elüttet, létrával vagy anélkül. (Most korlátlan nyomdai kapacitást keresek.)

Ma két cél lebeg a szemem előtt: megoldani az emberiség két legnagyobb problémáját, valamint némileg javítani siralmas anyagi helyzetemen. (Ha jól számoljuk, ez mindjárt három.) Az emberiség legnagyobb problémája egyébként az, hogy természetes körülmények között (tengerszinten, szélcsendben, szobahőmérsékleten) szinte teljesen képtelenek vagyunk ágyban, alvás közben dohányozni, és ebből a múltban számos tragikus esemény volt eredeztethető.

Majdnem biztos, hogy így égett le a Reichstag is, aminek a következményei a történelemkönyvekben és – kisebb részben – fejfákon olvashatók.

Az alvás közbeni dohányzás megoldóképletén már számos nagy elme, világhírű tudós, zseniális hadvezér és lánglelkű költő törte a fejét, de szinte mindegyikük elaludt közben, s így – meg persze a törvényszerűen fellépő krónikus nikotinhiány miatt – agyi vérellátásuk és koncentrálóképességük drámaian lecsökkent, szervezetük ellanyhult, szájuk sarkából nikotinos nyál csörgedezett. Kudarcot vallottak.

Tudom, próbáltak koffein és nikotin bevitele útján tovább ébren maradni, legalább, amíg a szerkezet elvi alapjait le nem fektetik, de ez eddig még egyiküknek sem sikerült, ami világosan mutatja, hogy a megoldás másutt keresendő. Vagyis a feltaláló, a tudós bátran elszunnyadhat erős gondolkodás közben is; ha agyának nikotinellátását ez nem csökkenti, találmánya időben és a megkívánt minőségben megszületik. (Erre a közismert példa Einstein, aki az atombomba feltalálása közben pipázott és szivarozott, szinte egyfolytában, csakhogy álmában Oppenheimer tapodtat sem mozdult mellőle, tömte a pipát, izzította a tüzet, s percnyi pihenőt sem engedve magának bőszen fújta a füstöt az édesen szendergő Nobel-díjas tudós orra alá. Lőn atombomba.)

Sajnos a találmányi hivatal jelenlegi politikája az, hogy az alvás közbeni ágyban dohányzást elősegítő szerkezet rendeltetésszerű használata során külső segítség nem igényelhető, s az említett kütyünek az általános tűzvédelmi szabályoknak is hézagtalanul meg kell felelnie. Fontos az is – ehhez a dohánygyárak ragaszkodnak –, hogy a nikotin hagyományos módon, vagyis a tüdőben felszívódó füst útján kerüljön a szervezetbe, másképpen ugrik a célprémium, de legalábbis jelentősen lecsökken, azt pedig senki sem kívánhatja.

Ugyancsak jogos igény, hogy a szerkezet nem lehet terjedelmes, súlyos vagy bonyolult, kezeléséhez ne kelljen hosszadalmas és elmélyült tanulmányokat folytatni, és – amennyiben elektromos árammal működik – érintésvédelmi téren is megfeleljen a jelenleg érvényben lévő nemzeti és nemzetközi szabványoknak.

Régóta közismert tudományos és tapasztalati tény, hogy az emberek elsöprő többsége dohányzás közben nem horkol. Ebből egyenesen következik, hogy az alvás közbeni dohányzást elősegítő szerkezet mintegy mellékhatásként az emberiség másik legsúlyosabb, de eddig legyőzhetetlennek bizonyult gondját, az undorító és közveszélyes horkolást is biztosan és véglegesen megszünteti, és már csak ezért is rendkívül népszerű lesz a társadalom szélesebb rétegeiben, úgy mint családos emberek, házaspárok, élettársak, nők és férfiak, illetve nem megfelelő hangszigeteléssel ellátott lakások bérlői, tulajdonosai és ezek szomszédai körében.

Hasonlóan hatásosan lehet küzdeni segítségével a társadalmunkban egyre nagyobb mértékben elharapódzó mindennapi ingerültség, verbális és fizikai erőszak, intolerancia, analfabetizmus és alkoholizmus, valamint a mentális zavarok ellen. Itt talán elég, ha csak ezek közül kettőt magyarázok meg részletesebben, hiszen a többi pozitív hatás evidens, azt az egyszerű, tudományosan kevésbé felkészült olvasó is könnyen beláthatja.

Az alkoholizmus legelterjedtebb formája manapság (és már évszázadok óta) az ivás, ellenben az emberek többségének csak egy szája van, azzal vagy horkol, vagy iszik, vagy dohányzik (eltekintve ezúttal az egyéb szájtevékenységektől). Más szóval, és a könnyebb közérthetőség kedvéért némileg leegyszerűsítve a dolgot, az ember vagy dohányzik, vagy iszik. Mint látjuk, esetünkben dohányozni fog, tehát a szájon át történő alkoholbevitelre nem lesz módja.

Ugyanakkor az illetrizmus, a végtelen tudatlanság is leküzdhető a szerkezet által, hiszen ősi megfigyelés, hogy a nikotin segíti a koncentrációt, a szellemi munka, a tanulás folyamatát, fogékonyabbá válnak az agysejtek, s szinte játszi könnyedséggel megkötik a betűk optikai és/vagy grafikai formáját, akár többféle ábécé betűiét is. Világméretekben lőttek az analfabetizmusnak, kedves barátaim!

A szerkezet használata által az emberiségnek nyújtott további, de kizárólag pozitív hatásokról a következő részben lesz szó. Addig is – regenerációs célból – nyugovóra térek, csak előbb betöltök tíz szál cigarettát az automatába, ne kelljen arra ébrednem, hogy éjjel váratlanul kifogy belőle a muníció.

Most, ahogy így Felső-Normandiában belenézek a hajnali ködbe, visszaemlékszem rá, mikor voltam itt először. Borzalmasan régen, 49 éve, persze még nincs egy fél évszázada sem, de mégis, nem tegnap volt.

Másodszor pedig három évre rá, miközben talán az egész világ megváltozott. Érdekes módon a jó irányba, ami ma már teljesen elképzelhetetlen. Simán hazugságnak hangzik.

Amikor először jöttem, még gyerek voltam, úgy csodálkoztam rá a világra, hogy nemigen voltak szavaim arra, amit láttam, magamba szívtam. Tizenhárom-tizennégy évesen, a hetedik általános után még meglehetősen buta voltam. De az az egy nyári hónap, amit akkor Franciaországban töltöttem – és egyben először külföldön – megindította az agytekervényeim feltöltődését. Persze ettől szerencsére még nem váltam felnőtté, de mintha kezdtem volna belelátni, milyenek a felnőttek, mekkora lehet a világ.

1967 különleges pillanat volt Franciaország életében is. (Már azon kívül, hogy én először ideérkeztem.) Nem olyan különös, mint mondjuk 1968 tavasza-nyara, Prága és a Boulevard Saint-Michel kockaköveinek barikáddá emelése, sőt inkább mintha ennek az ellenkezője történt volna. Mintha körülöttem mindenki hitt volna a ha nem is békés, de töretlen fejlődésben, a Beatlesben, a Rolling Stonesban, sőt, akkor már a Steppenwolfban is. Izrael hat nap alatt legyőzte az arabokat, megszállta a Sinai-félszigetet egészen a Nílusig, akkora lett, mint ma. (Amíg a háború folyt, a magyar belügy még nem adta ki az útlevelünket, úgyhogy muszáj volt drukkolnom a zsidóknak, hogy hamar végezzenek.)

Mikor a vonatunk befutott a Gare de l’Estre, már kora reggel ragyogott a nap, de nem volt kánikula, hanem felhőtlen tavaszi idő. Apám beültetett minket a nyüzsgő párizsi pályaudvarhoz legközelebbi caféba, megismertem a chocolat chaud-t (számomra egyszerű kakaó) és a croissant-t. Életem első francialeckéje volt. Aztán, amíg anyámmal valami fontos dolgokat kellett megbeszélniük, engem elengedtek, hogy egyedül, gyalog fedezzem fel magamnak Párizst egy fényesen csillogó ötfrankossal a zsebemben. (A pénzt ugyan metrójegyekre meg más luxuscikkekre kaptam, de akkor még spórolós lehettem, meg hát annyira szépnek láttam, nem volt szívem felváltani.)

Először indultam világot látni a Montmartre dombjával a hátam mögött, igaz, nem könnyen szakadtam el, mert eleinte rengeteg pornómozi kirakata előtt kellett elhaladnom. Aztán egy kis metrótérképpel a kezemben, de gyalog becéloztam a Champs-Élysées-t, mert arról már korábban is láttam fotókat. Nem tudom már felidézni, mennyire voltam elájulva attól, amit láttam, de persze nekem minden új volt, az autók, a házak, az emberek. A pesti szürkeség után a rengeteg szín, a prehippi világ, a mosolyok, a gazdagság, az optimizmus, a nagyság, a szépség.

A megbeszélés szerint délután ötkor találkoztunk az Eiffel-torony alatt, mert abban biztosak voltunk, hogy odatalálok. Így is lett, de az egész napos étlen-szomjan intenzív séta végülis leterített, s anyám karjaiba omlottam: életemben először boldogan elájultam. Persze csak egy pillanatra, egy kis Perrier gyorsan magamhoz térített, és Csernus Tibi bácsi a cabriójával körbevitt minket a lámpáit gyújtogató, esti Párizson. Egy nap alatt a világ.

Azután elmentünk nyaralni, először Trouville-ba, a vad tengerre néző Les Roches Noires kastélyba. Először egy előkelő étteremben kénytelen voltam fekete kagylót enni, mert hiába is kértem, nem kaptam rántott húst, aztán kis rákokat is, mert éhes maradtam. Már másnap én is túrtam a homokot az idétlen kagylókért, amelyekből apám végül levest főzött, a halpiacon pedig papírzacskóba olyan kis – szerintem még élő – rákokat méretett, fejenként vagy tíz dekát, aminek csak a fejét kellett kiköpni. Megkaptam életem első csíkos tengerésztrikóját, a valódit, a félhosszú ujjút, a vastag anyagút. Azóta mindig volt ilyenem, most is ott vár fenn a szobámban, hátha hűvösebbre fordul az idő.

Trouville után még egy óriásit autóztunk, le délre, Ramatuelle-be, ami egy kis, középkori falu a St. Tropez-i félszigeten, nudista strandok gyűrűjében. (Ezeket – gondolom, anyámra való tekintettel – akkor még nem látogattuk végig.) De volt egy kis, kétszobás hegyi villánk trópusi kerttel, kabócaüvöltéssel, csodálatos estékkel és reggelekkel, körbe-körbe a Földközi-tengerrel. Otthoni főzéssel, fenséges illatokkal, mindennapi új felfedezésekkel.

Végül vissza Párizsba, ezúttal az Alpok lábai mentén, kis Citroen deux chevaux-val (a kacsát akkor még nem hallottam, majd csak később, itthon). Anyám múzeumot akart látni, én farmer- és lemezboltot, és úgy is lett. Elmagyaráztam apámnak, hogy csak a Levi’s ér valamit, a többi hamisítvány, persze akkor még kőkemény, indigós anyagból, fémgombokkal, megállt egyedül a sarokban. Megismerkedtem egy popsztárral (Michel Jonasz, valami távoli rokon), adott dedikált kislemezt, aztán apám Maurice haverjának óriási lemezboltjában szabadon válogathattam az LP-k között, kitárult előttem a világ. Sírtam, hogy ne menjünk még haza. Anyám szigorúan nézett.

Vagy negyven évvel később megtudtam, hogy apám jól eladósodott azon a nyáron.

Párizs után itthon nem volt olyan egyszerű az élet. Furcsa volt tudni, hogy nem csak ez a világ létezik, bár arra nem emlékszem, hogy különösebben rosszul éreztem volna magam. Egyszerűen csak egyre többet fogtam fel a külvilágból, volt már összehasonlítási alapom, nem hittem el mindent, amit az iskolában vagy a rádióban mondtak.

Aztán jött 1968, először az egyre szabadabb levegő, Párizsban fellázadtak a Cohn-Bendit-féle egyetemisták, azután a nyárvégi csehszlovákiai bevonulás, gimnazista lettem, kicsit felnőtt. Dohányozni kezdtem és franciát tanulni.

Akkoriban meghívólevéllel lehetett külföldre utazni, de a család egyik tagját mindig itthon kellett hagyni, túszként. Utánam az öcsém következett, aztán 69 nyarán egy közös nyaralás Jugoszláviában, a tengerparton (először vezethettem a kis Citroent), és egy évvel később nagy, kéthónapos nyelvtanulós vakáció Franciaországban, végre egyedül, az anyám nélkül.

Nem is a világ változott meg addigra, hanem én. Megint volt Trouville, habzsoltam a tengeri herkentyűket és az életet, bár az egész kapott egy kis negatív mellékzöngét is: ezúttal velünk jött a lemezboltos Maurice érettségiző nagyfia, akinek ez valamiféle elvonókúra is volt. Ki kellett szakítanunk a párizsi nagy luxuséletből. Bár szívtunk egy kis marihuánát is (én menetrendszerűen rosszul lettem tőle), de az ennél komolyabb anyagoktól távol kellett őt tartanunk. Tehát főleg cigiztünk és viszkit ittunk, és én azt is csak mértékletesen. (De hogy Deauville-ban bagózni lehetett a moziban, arra tisztán emlékszem.)

Aztán Párizsban pesti Micu barátom végigcipelt a város nevezetességein, de a Sainte-Chapelle udvarán megmondtam neki, hogy ebből most már elég. Dög meleg van, és már annyi gótikus szart láttunk, üljünk be inkább egy caféba, és felelőtlenül, léhán nézegessük a lengén öltözött csajokat, és dohányozzunk vadul. (Már tudtam franciául kérni a Gitannes-nál valamivel gyengébb, de ugyanolyan ízű, kék-fehér-piros dobozú Française füstszűrős cigit, de kár, hogy már nem gyártják.)

Micu nagyképűen bretagne-i vitorlástáborba vonult, engem apám levitt délre, a Toulon melletti Six Fours tengerparti nyelvtáborba, ahol három hétre összezártak egy csomó elzászi kortársammal, akiktől pillanatok alatt megtanultam az aktuális argót, pettingelni, óriási biciklitúrákat tenni. Persze el-elszökdöstünk a táborból a környező kocsmákba is. Egyszer az apám eljött meglátogatni (ő akkoriban a nem túl távoli Massif Centralban valami falusi színházi fesztiválon fűzött egy állati szép színésznőt), amire szükség is volt, mármint a villámlátogatására, már csak a zsebpénz-utánpótlás miatt is.

A három hét után nagyképűen franciául próbáltam beszélgetni vele, ő is meg a nője is röhögtek; állítólag kifejezetten elzászi akcentusom lett. Ramatuelle felé félúton megálltunk ebédelni Draguignanban, egy hegyi kisvárosban. A kaja után a felnőttek odaintették az étteremben lebzselő helyi firkászt. Másnap két Cote d’Azur-i helyi lapban is – az egyik a Nice Matin volt! – megjelent egy kisebb, de fotóval illusztrált cikk a pesti nagykamasz diákról (hosszú lábak, nagy haj), aki lám, idejött civilizációt és francia nyelvet tanulni, haj de érdekes. Még nemrég is megvolt nekem, valamelyik fiókban.

Azután St. Tropez már egy őrület volt. Hippitanya, akárcsak Ramatuelle, ahová a párizsi nagyfiúk és nagylányok ideiglenesen beköltöztek, s minden reggel velük döcögtem le a környező strandokra, este meg a városba, csak úgy flangálni, meg diszkóba is. Vevődött nekem mindenféle furcsa ruha, például anyagában mintás barna trapéznadrág, ezt aztán otthon anyám nőinek minősítette és elkobozta; ő hordta. Belógtam Joan Baez-koncertre (pontosabban másik húsz huligánnal együtt az autók tetejéről egy kőfalra felmászva hallgattam-néztem végig a műsort), sokat lebzseltem egy indiai teázóban, ahol Beatles-szitárzenére gomolygott a sűrű marihuána-füst, és mindenféle szőnyegeken ültünk átszellemült arccal. Azért ma már úgy gondolom, engem csak ilyen pici indiai illatos cigikkel kínáltak meg, de az illúzió kétségtelenül megvolt.

Még megtanultam egyedül vezetni a dülöngélő, nem vészesen gyors kis Citroent, aztán lassan véget ért a nyár, elhatalmasodott rajtunk valamiféle dekadens spleen, megmakacsoltam magam. Komolyan leültünk beszélni az apámmal. Közöltem vele, hogy soha többé nem akarok hazamenni, ő zavartan hebegett valamit egy bentlakásos gimnáziumról, amit örömmel hallgattam. De hát ott volt anyám, akiről mindketten tudtuk, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni, megmozgat fűt és fát, felszólal az ENSZ-ben, elraboltat a KGB-vel, és különben is, kiutazásom előtt tanú előtt kellett megfogadnom, hogy semmiképp nem maradok kint. Ez volt a kemény realitás.

Mintha a fogamat húzták volna, hazavonatoztam.

Tegnap rendkívüli ülésre ült össze a parlament. Nem, nem a Liget ügyében, az álhír. Hanem teljes terjedelmében, csak ketten hiányoztak. Kövér elnökölt, sőt lelkes beszédet is mondott (bár nem értette).

Az első felszólaló Kósa Lajos volt, talán elég, ha nem idézek a beszédéből mást, csak a címét: „Hát kérem, egyáltalán adóznak ezek a külföldiek???”

Óriási sikere volt. A kormánypárti napilap – aminek ígérem, hamarosan megjegyzem a nevét, ha már megszűnt – kiküldött tudósítóját most nem is kellett kiküldeni, mert magától elrohant, hogy az óriási szenzációt azon melegében megtelefonálja a szerkesztőségbe. Ahol egy 114 éves gépírónő, az utolsó az országban, egyébként korábban Orbán Viktor helyett nyomogatta egy írógép alakú laptop billentyűjét, fülén fülhallgatóval vette az adást, de csak egyes kötőszavakat értett, azokat is félre. Ezért maga a tudósítás (ma jelent meg, fél tíz tájban) a cséplőgépek kötelező évi karbantartásáról szólt, meglehetősen konzervatív kifejezésekkel tarkítva. Például a rendelet szövegéről szólva több helyen is „a termelőszövetkezetekben" kitétel szerepel.

Mindezt tudjuk be a dolog kellemetlen akusztikájának.

Kivételesen a szocialisták is egyetértettek a Fidesz javaslatával. (Erre Kövér üvöltve, a pulpitust verve kizavarta őket az ülésteremből, mondván csak gúnyt űznek a Ház szentségéből, ami igaz is.)

A Jobbik szintén a Fidesszel szavazott, mér, kivel szavazzon, az LMP képviselői pedig, akiknek a már rég lemondott Schiffer előre megmondta, hogy most mindenki kötelezően úgy szavaz, ahogy a lelkiismerete diktálja, de aki mégse, az százezer forint büntetést fizet a pártkasszába. (Ő tartózkodott, a Balatonon.)

A függetlenek közül Fodor beteget jelentett, de írt egy levelet Orbán Viktornak, amelyben teljes mellszélességgel támogatja és pénzt kér, a gyurcsányisták összevissza szavaztak, mert azt hitték, hogy az őszi referendumról van szó, soraikból egy ismeretlen képviselő fel is szólalt, de a hangos fújolástól nem lehetett hallani, mit mond. Nagyon gesztikulált, az tény, Kövér rá is szólt vagy húsz másodperc után, hogy ez házszabályellenes. Utána már nem merte a kezét mozgatni.

Végül a Tisztelt Ház 197 igennel egy tartózkodás mellett elfogadta az új törvényt, melynek címe: „A pokemonkeresés betiltása népgazdasági okokból, három év börtön fenyegetése mellett.” A második paragrafusban még azt is betiltották, hogy ha valaki Uberrel (ex-Uberrel) akarna menni pokemonvadászatra, annak a büntetési tételét a duplájára kell emelni.

A végén még Orbán Viktor is felszólalt, és mindenkit emlékeztetett a török puccsisták szomorú sorsára, majd kilátásba helyezte, hogy a következő rendkívüli ülésen az ügyészek büntetéskiszabási jogáról döntenek majd, ezután pedig rendkívül emberien minden kedves képviselőnek jó nyaralást kívánt. (Jövő szerdáig.) Végül „Hajrá Videoton!” csatakiáltással foglalt helyet.

Nem én találtam ki, sőt, olyan nehéz a felfogásom, hogy csak most esett le.

Churchill állítólag 1946-ban, a fultoni beszédében mondta volna (én nem voltam ott), hogy a demokrácia elég tökéletlen kormányzási forma, de az emberiség egyelőre nem talált ki jobbat.

Hát, elég szégyen ez az emberiségre nézve. Gondoljunk bele, hogy már Churchill is rossznak tartotta (persze akkor már demokratikusan kiszavazták a kormányzásból), pedig ő nem is ismerte Orbán Viktort, akit eddig háromszor választottak meg demokratikusan, és hamarosan megválasztják negyedszer is, nincs felőle kétségem. (Igaz, egy nem túlságosan demokratikus országban, ahol ennek a rendszernek eddig jobbára csak a hátrányait ismerhette meg a lakosság, és egy olyan voksolást követően, amelynek szabályait ez a tömzsi úr eleve úgy szabta meg, hogy más eredmény ne is jöhessen ki.)

És akkor most szánt szándékkal nem szólok egy szót sem a közelgő gyűlölködési kvótalófaszról.

De nem kell azt hinni, hogy más országokban tökéletesen működik a demokrácia. Hogy ne menjek messzire (vagyis sehová), itt Franciaországban most épp François Gérard Georges Nicolas Hollande a köztársasági elnök, aki ezt a posztot 2012 óta tölti be. Már majdnem három hete itt vagyok, tehát szakértőként állíthatom, hogy ő körülbelül olyan rátermett politikus, mint mondjuk Baja Ferenc (de bármelyik magyar szocialistát említhettem volna), és simán megválasztották. Igaz, vele szemben csak Sarkozy és a Le Pen-nyanya indult. (És akkoriban már nagyon unták Sarkozyt.)

De ha már a demokráciát mint államformát dicsérjük, ott van Donald Trump is, aki elnökjelölt lehetett a világ legnagyobb és egyik legrégebbi, legtisztább hagyományokkal rendelkező demokráciájában, és már nem sok hiányzik hozzá, hogy elnöknek is megválasszák, ismeretlen okból. De példálózhatunk Berlusconival is, akinek ugyan már leáldozott a csillaga, de csak nagysokára, és igen nehezen. Ezzel szemben jelenidőben csodálhatjuk Erdogant, és akár kiejtik a nevében a gét, akár nem, minden híradásban egyöntetűen szerepel, hogy megvédte a demokráciát a puccsistákkal szemben. Ellenpróba nincs.

Hogy visszaevezzek a hazai vizekre, kénytelen vagyok személyes élményekbe túrni: amikor 1990-ben még épp valamiféle eufóriában, frissen hazatérve újságíróskodtam, s a Parlamentben flangáltam fel és alá, úgy éreztem, mintha nagy erővel pofánvágtak volna, amikor az addig tisztelt ház egyszer csak megszavazta, hogy ne a Kossuth-címer legyen az új, demokratikus Magyarország jelképe, hanem valami avítt, koronás szar, ami mellé simán oda lehetett képzelni Horthy Miklóst, meg két idétlen angyalt, amint kétoldalról támogatják (nem Horthyt, hanem a címert). Arról nem is szólva, hogy a címerbeli hármashalom a közhiedelem szerint Nagy-Magyarország három hegyét, a Tátrát, a Mátrát és a Fátrát jelképezik (miközben az erdélyi hegyek viszont megszívták). Amúgy efféle hármashalom és kettős kereszt van a szlovák címerben is, vagyis ezekre a hegyekre ők is igényt tartanak – csak hát szerencsétleneknek nincs persze még egy szaros koronájuk sem.

Mondani sem kell, mit gondolok én a koronáról meg a kettős keresztről és a hármashalomról, de már csak azért sem tetszik ez a fajta demokrácia, mert ezek egyikét sem érzem a magaménak, ez ugyanannyira taszít, mint a közvetlenül előtte volt, a Kádár-féle, amelyből nem hiányozhatott a vörös csillag meg a nemzetközi munkásosztály nemtudommijének vörös zászlaja.

Persze a magyar demokráciáról mondhatjuk, hogy szép lassan kiürítették, formálissá rontották (elsősorban Orbán Viktor, de azért az elődei sem lazsáltak). De mit mondjunk a britről, amely épp kiszavazta magát az Európai Unióból, az osztrákról, amely nagyon közel áll hozzá, hogy második nekifutásra szélsőjobboldali államfőt válasszon magának, a franciáról, amely ugyan mostanában nem fogja Le Pen asszonyt köztársasági elnöknőnek megválasztani, de már az is riasztó, hogy ez a lehetőség egyáltalán felmerült.

És mit gondoljunk egy olyan helyről, ahol az ifjabb Bush duplázhatott, és ahol most Donald Trump a vöröses kezeit dörzsölve készül rá, hogy még lejjebb vigye a mércét, ha ez egyáltalán lehetséges. (Az.)

Mi az isten folyik itt?

Jó, ez talán nem világraszóló hír, bár ma ő volt itt az első, sőt nem is csak ma, hanem talán egy örökkévalóság óta.

Nem is macska lehetett, hanem inkább Esterházy lelke, esetleg a tegnapi másik nyolcvan ismeretlen halotté. Nem, azt azért nem hinném (akkor már Esterházyt inkább), megnézte csak, dolgozom-e, és ha nem, miért nem.

És akkor gyorsan összekaptam magam: dolgozom, macska uraság, illetve kisasszony, mert olyan szép volt, olyan félénk, olyan kíváncsi. Aztán elszaladt, talán hogy ne zavarjon, ha éppen írnom kéne valamit ebben a jéghideg napsütésben, ezen a felső-normandiai tanyán. És igaza is van, írnom kell, leírni ezt, ami itt van. (Most megint benézett, megint elsomfordált, hálából kitettem neki kávétejszínt a lépcsőre.)

Nem lényeges talán, de vagy tíz vadmacska lakik a szomszédos üres telken, és az én kertemen keresztül vezet a szolgalmi útjuk. Eddig ő az egyetlen, aki bedugta ide az orrát, persze még fiatal, nem tud még mindent az emberi gonoszságról.

Amúgy ez a felső-normandiai ház nélkülem félig lakatlan, s most egészen az lenne, mert a másik, az állandó lakó hazament szabadságra, Magyarországra . Valójában én is csak félig lakom benne, többnyire éjszaka, mert napközben Párizsba kell rohangálnom ügyeket intézni: papíralapon visszatelepülök, és aki valamit is tud a francia bürokráciáról, el tudja képzelni, hogy ez egésznapos elfoglaltság, főleg így, autó nélkül.

Hajnalban kelek, még alig pirkad, persze nem annyira önszántamból, hanem mert világosban már nem tudok visszaaludni, elkezd pörögni az agyam, kidob az ágyból a koffein- és nikotinéhség. Aztán ideülök a gép elé, bambulok magam elé, haszontalanul kattintgatok, aztán boldogan, hosszadalmasan és unalmasan csetelek; fél énem otthonról tartja bennem a lelket, de még ha negyed is, nagyon kell.

Tegnap volt a nemzeti ünnep. Ezúttal nem bürokratikus szükségből, hanem részben kíváncsiságból, turistaságból mentem be Párizsba, meg elbúcsúztam egy még nálam is öregebb barátomtól, aki, mint minden évben, megint megy haza nyaralni. Még csak 92 éves, de tavaly kicsit elhagyta magát, már nem olyan energikus, mint az utóbbi öt évtizedben volt, amióta közelebbről ismerem. De nekem még mindig apaszerűen (vagyis épp hogy nem apaszerűen) gondoskodó, atyáskodó, a mi viszonyunk már ilyen marad végig.

Ám nekem tegnap nem is ő, akit szinte bármikor láthatok, látogathatok, hanem a turistáskodás volt a lényeg: hirtelen kíváncsi lettem a július 14-ei Champs-Elysées-re, a katonai felvonulásra, a csillogó arany- vagy ezüstsisakú testőrökre, akik lóháton, fel-le zötykölődve fuvalkodnak, s közben olyan szépen kihúzzák magukat; a pocakos lovas rézfúvosok a halálom.

Meg az a pár repülő, amelyek túlordítják a harci kürtöket, felforrósodik tőlük az ember szíve, mint a nyugdíjas, kiérdemesült méneké, amikor harci kürtöt hallanak: felkapják a fejüket, ájfónjukkal kezdenek vacakolni. Ja ők nem.

Itt nem elvárás az ünnepi lelkesedés, tegnap reggel mégis csapatostul vonult a jónép a dugig megtelt sugárút felé, végtelenül udvarias, de többé-kevésbé hajthatatlan rendőrök milliói irányítgattak minket, s mint lovak a fejükre akasztott etetőbe, időnként bele-beledugták a fejüket szép élénknarancsszínű bőrhátizsákomba. Elégedetten horkantottak utána.

Aztán, mikor végre végetért a nagy tülekedés, én már türelmetlenül el is indultam egy mellékutcában az arrafelé sejtett metróállomás felé, amikor, ha nem is teljesen spontánul, de felharsant mögöttünk a tömeges Marseillaise, egy pillanatra mindenki megállt, még a kutyák is, és majdnem csatlakoztunk a távoli kórushoz, de azért az már kicsit furcsa lett volna. Csak egy pillanatnyi lelkiismeretfurdalás szaladt át ott mindenkin, hogy lusták voltunk ottmaradni, ebben is részt venni. (A magyar himnusz más, főleg egy ideje. Kormányplakát: értelmetlen és sokszor ízléstelen, sikerült ezt is lejáratniuk.)

Aztán a Saint-Lazare pályaudvarról vissza Vernonba, mert az az én falum (kisvárosom), Párizstól egy órányi vonatozásra van. Majd egyszer elmondom a vonatot is, bár nem olcsó (olyan tízezer forint körül van oda-vissza, plusz még a metrójegyek), viszont gyors, pontos, tiszta, kellemes. Mindenki vált jegyet, pedig a kalauz sosem jön. Nem csak azért, mert nem kockáztatnak, hanem mert nem szokás bliccelni, legalábbis (kis)polgári körökben nem. A kevés diákkorú bliccelő is inkább fiatal munkanélküli, mert a többieknek éves bérletük van, szóval ezek a marginális fickók egyszer-egyszer megteszik, hogy jegy nélkül szállnak fel, s ha mégis jönne a kalauz, szökőévenként egyszer (de hát ez pont szökőév), alázatos képpel kidumálják magukat. Fizetnek, de nem a borzalmas drága, talán négyszáz eurós büntetést, hanem csak a rendes jegyárat, esetleg még valami pluszt is, a béke kedvéért.

Mindez lényegtelen, felületes megfigyelés. A lényeg az, hogy reggel hogyan jutok be a pályaudvarra, este pedig hogyan haza. Mert én, mint már céloztam rá, nem bent lakom a városban, hanem egy kis villatelepen, a hegy (dombkorona) tetején, amely hosszan fut fent, a Szajna partjának vonalát követve.

Először a szomszéd magyar srác hozott-vitt naponta, de amikor a negyedik itteni napom hajnalán a családjával elviharzott Debrecen irányába, elővettem a garázsból a 12 sebességes biciklit a hozzátartozó hatalmas lakatolónyűggel együtt, s lecsorogtam a pályaudvari kerékpártárolóhoz. Csak egyszer tanyáztam egy kisebbet, amikor direkt ráhajtottam egy üres kólásdobozra, hogy lássam, mi történik. Hát az történt, hogy az első kerékkel középen belapítottam, s az szépen beszorult a kerék és a sárhányó közé. A bicikli leblokkolt, és én tenyérstoppal landoltam az előttem szétterülő murván. Még csak le sem horzsoltam a bőröm.

Viszont hazafelé a szerpentinen már nem voltam képes feltekerni, szégyenszemre tolnom kellett a bringát, izzadtam, mint egy ló, kilihegtem a tüdőm. Asszem, nem nekem való már ez a cirkusz, gondoltam, és száműztem ezt az állítólagos közlekedési eszközt, vissza a garázsbéli pókhálók közé.

Azóta stoppolok. Reggel kiállok ide a ház elé, az egy autó széles aszfaltozott ösvény szélére, jön az első autó és fölvesz, bevisz a kábé öt kilométerre lévő pályaudvarra. (Az első nap pesszimistán gyalog elindultam, akkor az első kanyar után ért utol egy szörnyű állapotban lévő Ford Fiesta egy húszéves, kezdő sofőrrel, aki szintén az óránkénti egy vonathoz indult, épp csak hogy elértük.)

Útközben azt is megbeszéltük, hogy este megint találkozunk, és majd hazahoz. De valamiért nem jött (láttam a tragacsát a parkolóban), egy ideig vártam, aztán kisétáltam a város szélére, ahol a mi erdei utunk indul, s ott már az első kocsi megállt, és boldogan hazahozott. Mondjuk, kis rábeszélésre azért, mert eredetileg nem ide, a mi kis villatelepünkre tartott, hanem a másfél kilométerrel távolabbi szomszéd faluba, ahol a kocsma van.

A második napon már a kapu előtt lecövekeltem, végre egy décapotable (magyarul cabriolet) állt meg, a városi postásnő ment munkába, s végig vígan bagóztunk.

Azóta már szinte minden közelebbi és távolabbi szomszédommal ismerjük egymást, mert reggel ők visznek le, állítólag valami nem hivatalos, nem pénzdíjas vetélkedő is kialakult itt, Le Hameau de Normandie-ban (ez a tanya neve), hogy ki ér ide pont akkor, amikor kilépek. Estefelé más a helyzet: akkor a közeli Blaru lakosságát térképezem fel, egyedenként. Viszonzásképp ők pedig a mi kis tanyánk felé tesznek kis kitérőt (persze előtte előzékenyen közlöm velük, hogy erre rövidebb, ami ha nem is igaz, de első hallásra talán hihetőnek tűnik, vagy ha nem, kétségeiket ügyesen elrejtik előlem).

Már kezdett bántóan gördülékenyen menni a dolog, úgyhogy tegnap reggeli útitársnőmet kikérdeztem a helyiek stoppolási szokásairól. Állítólag én vagyok itt európaiak közül az első fehér ember, aki ilyesmivel próbálkozik, a többiek biztosan azt hitték, eleve reménytelen, mint mondjuk macskát idomítani.

Mindegy is, asszem én pont az ilyen helyzetekben érzem otthonosan magam.

Ma például a francia személyimet szándékozom megújítani.