Annus

Teljes nevén Vrubovszki Anna – vagy u talán nem is volt a nevében: Wrbovszky. Tót parasztasszony volt. Azt a szót, hogy szlovák, sokáig nem is ismertem. Drótostót ajánlgatta magát és a szolgálatait kiabálva az utcán, fazekakat foltozott. Sokszoknyás tót asszonyságok hozták fel faluról háncsból fonott hátiszatyorban, árulták a Fény utcai piacon a tejfölt, az otthon köpült vajat, és házhoz is szállítottak. Aszódról jöttek fel vonattal, vagy valahonnan, arról a környékről. Annus is onnan származott, Galgagutáról.

Ha szépen akarnék fogalmazni, vagy éppen szépelegve: a dadám volt. Ha hétköznapibb módon, ahogyan otthon szoktuk: a cseléd. Hiszen Annus a cselédszobában lakott a Kálló esperes utcai fél villában. Fél, kettéválasztott villa, de egész cselédszoba.

A fél villát apám már a születésem után kapta a kommunista párttól, talán az Írószövetségen keresztül. Erre azért tippelek, mert szomszédaink a villában Erdei Sándorék voltak, és ő 1956-ban az Írószövetség titkára volt. Apám meg persze tag, József Attila-díjas író, a Szabad Nép egykori riportere. A nevezetes író- és újságírólázadás után ugyan az állásából kirakták, de a villából nem. Onnan még 56 után sem – ez valószínűleg a rákosista-kádárista humanizmusnak valami ritka, különleges megnyilvánulása lehetett. Vagy anyám intézte el Szirmai elvtársnál, esetleg Münnich Ferencnél, hogy nekünk, negyedrendűeknek megkegyelmezzenek. Az is elképzelhető, hogy minket egyszerű trehányságból nem vágtak ki azonnal az állami- és pártvillából, miután apámat gondosan lecsukták. Akkor éppen lehetett más bajuk is.

De Annust akarom mondani.

Szóval Annus Galgagutáról jött fel Pestre, valamikor a háború után, eredetileg az unokatestvéreimhez. Az ő acsai illetőségű anyjuknak volt földije. És amikor ott a három gyerek megszületett, vagyis a negyvenes évek végén, az ötvenesek elején, kellett melléjük dadus, hiszen a szülők dolgoztak, ahogyan akkoriban szokás volt. Sőt, Bapó, Nyanyó, az anyai nagyszülők is talán, bár erre azért nem esküdnék meg.

Szép nagy lakásuk volt a Kövendieknek egy kertes bérházban a Torockó utcában, a Pasaréten, persze sok gyerek is volt rá meg a nagyszülők. Ugyanaz a ház, ahol később a Konrád is lakott, illetve Judit, a felesége. Eleinte fiatalasszony, talán egyetemista, aztán már nem.

Én nem tudom, ők, nagybátyámék, a Diniék hogyan nevezték, minek tartották Annust. Talán ugyanúgy cselédnek, mint később mi, vad kommunisták. Csak azt tudom, hogy ennek a szónak nálunk, az én gyerekkoromban nem volt negatív, lesajnáló mellékzöngéje. (Mint ahogy a tótnak sem.) Egy tényt takart: Annus velünk lakott, méghozzá a cselédszobában, de nem volt családtag, és a szüleim a lakhatás mellett némi anyagi juttatásban is részesítették. Legalább is eleinte.

Nehéz nekem visszaemlékezni, hogyan is tekintettem én Annusra. Még azt sem tudom, tegeztem-e. Hát eleinte nyilván tegezhettem, nem emlékszem, mikor tanultam meg magázni, tetszikezni. Igaziból persze soha, csak ha már nagyon muszáj volt.

Nekem Annus mindig is Annus volt. Világos, hogy nem az anyám, de mindig ott volt a közelemben, amióta az eszem tudtam. Felöltöztetett, megmosdatott, főzött rám, megfürdetett, pizsamába tett, ha épp volt pizsamám, megágyazott, lefektetett, elaltatott. Egyszer le is forrázott, és akkor volt nagy sírás-rívás. Utána meg vajjal kenegettek, ha tejjel nem is. Örültem, hogy akkor a figyelem így felém fordult.

Annus ugyan nem volt az anyám, de a hozzám legközelebb álló nő volt, legalább is fizikailag. Egész nap őt láttam, vele mentem a boltba, ha kedvem szottyant sétálni egyet a Sashegy oldalában, vele láttam később, 56 után a szétlőtt Körteret, a kibelezett házakat, az utcára kidobott mindenféle fotelt-limlomot, a pár héttel korábbi barikád akkor még el nem takarított romjait.

Anyám eleinte öntudatos ifjúkommunista nő volt. Hogy ez pontosan mit jelentett, azt nehéz megfogalmazni. Ahogy én láttam, békaperspektívából, elsősorban azt, hogy apámmal együtt későn keltek, szép ruhákban jártak, este taxival mentek színházba vagy akárhová máshová, barátokhoz, étterembe. Persze csak ha volt pénzük. Akkoriban az íróknak legfőképpen a kiadóvezetők által hosszas könyörgés után számukra kiutalt előlegekből kellett élniük, esetleg honoráriumokból, József Attila- vagy Kossuth-díjakból – de azért leggyakrabban és jellemző módon: baráti kölcsönökből. Az írók feleségei, akik történetesen újságírók voltak, fizetést kaptak, ha nem is sokat, de azért aránylag rendszeresen. Ha épp nem voltak szülési szabadságon, vagy nem volt felfordulás, forradalom, ilyesmi.

Arra emlékszem, hogy egyáltalán nem voltunk gazdagok. A taxi nem is urizálásra kellett, hanem mert a 61-es villamos éjjel nem járt, mint ahogyan a 8-as busz sem. Cselédre sem felvágásból volt szükségünk, hanem mert anyámnak nulla érzéke volt a főzéshez, háztartásvezetéshez, kedve sem igen, hogy beletanuljon. Különben is, neki reggeltől estig dolgoznia kellett, társadalmi életet élnie, dohányoznia, és valljuk be, néha innia is.

Ráadásul ott volt az apám, és ott voltam én is. Apámat többnyire anyám látta el jó szóval, vörösborral, pirítóssal, amikor – gyakorlatilag állandóan – az írógépet kellett vernie. Ezt az egészet én nem láttam át, ezt a munkamegosztást, és azt hiszem, akkoriban, olyan két vagy hároméves-formán nem is igen gondolkoztam ilyesmin. Azt viszont tudtam, kitől kell teát kérni, vajas-mézes pirítóst, láttam, ki főz, érzékeltem, ki mosdat, ki öltöztet. Hát nyilván Annus. Sokat lógtam vele, ha unatkoztam, mentem utána szégyenlősen, az utcán a rengeteg szoknyája mögé bújva. Amikor parkettát vikszolt, akkor is követtem, és a lába alatt voltam nagymosás közben is. A prakkerra nem emlékszem, de nyilván azzal csapkodta időnként a szőnyegeket, és ha egy csöpp eszem volt, bizonyára azt is bámultam, élveztem. Talán még Hruscsovnak sem volt akkoriban porszívógépe, bár Eisenhowernek azért lehetett. Frizsiderről sem volt fogalmunk se, bár a nagyanyáméknak volt egy otromba nagy jégszekrényük. Igaz, az ő udvarukról néha kiabálás is felhallatszott: ószeres, ószeres, itt az ószeres! (Kintornás is volt néha ott, zenedobozt nyekeregtetett, papírba göngyölt húszfilléresekkel lehetett dobálni az emeletről, de azért nem gyűlhetett össze abból olyan sok.)

Egyébként a Sashegyen játszani, ha épp bevettek, ott voltak a nálam valamivel idősebb Erdei-srácok, Péter és Anna, nem is beszélve a bűnrossz környékbeli utcagyerekekről, vagyis azokról, akik nem velünk, a villában, hanem az utca más házaiban laktak, főleg a nagy, szürke bérházban, közvetlenül az erkélyünk alatt elterülő gyümölcsöskerten túl. A gyümölcsöst csak nézni volt szabad, oda Leitner bácsi, a házmester, az amúgy kedves, megértő BM-es, fűtő és mindenes nem hagyta bemenni a gyerekeket. Játszótérnek viszont ott volt a rét, közvetlenül a ház fölött, eleinte csak úgy üresen, talán egy háborús bombatalálat nyomaként, aztán meg tele puskagolyóval, kézigránát-maradékkal, ami általában a forradalmak-ostromok után az ilyen helyeken maradni szokott. Meg ott volt a pince, ahová a durván kiöntött betonlépcsőkön állazva le lehetett esni, meg maga az állati meredek Kálló esperes utca, télen végtelen szánkópálya. Mert ott a hóban autó se le, se föl nem tudott volna menni.

Nem mintha lett volna arrafelé a kis, vacak Skoda-taxikon kívül különösebb autó. A szemetet meg a hamut hetente többször is lovaskocsival vitték el, kukásautóról akkoriban még a leggyanúsabb imperialista kémek sem hallottak. Apámnak vagy a barátainak sem volt egyiknek sem autója. Talán az Aczél Tamásnak lehetett, de ő mégiscsak Sztalin-díjas író volt, s vele az apám sem volt annyira jóba.

Ha már az autókról esett szó: garázs azért volt a villa alagsorában, többnyire persze üres, illetve apám Csepel mintájú motorkerékpárját is lehetett ott tartani, meg egyszer egy sündisznót, egyetlen éjszakára. De reggel, amikor lerohantam megnézni, hogy megette-e az almát meg a tejet, amit gondosan odakészítettünk neki, már csak a hűlt helyét, az üres cipősdobozt találtam ott. Hogy sírtam-e ezért, már nem emlékszem.

Mert sírni különben szoktam, ha nem is túl gyakran. A leginkább akkor, ha apám jött értem a Németvölgyi utcai óvodába, motorral, hogy hazavigyen. Akkor hisztiztem. Úgy kellett előállítani engem olyankor valamelyik sarokból, a kertben felállított favillamosból vagy más, elrejtőzésre általam alkalmasnak vélt szegletből. Mert a motortól iszonyatosan féltem.

A benzintankon kellett hazafelé menni, apám erős karjai között, biztonságban, csakhogy ő a kanyarban bedőlt, amitől még ma is félnék, na és lefelé süvíteni a Kálló esperesen – hát azt nem kívánom senkinek.

De mindez csak múló epizód volt, valamikor a börtön után. A mindennapok Annushoz kötődtek, főleg, amikor még egyedül voltam, de 56 után is, amikor egyszer csak megszületett az öcsém. Akkor aztán véget is értek a jó idők, megoszlott a figyelem, én már csak báty lettem, semmi különös. Egy a sok közül, vagyis az egyik a kettőből, ami nagyjából ugyanolyan érzés.

Egyáltalán, 56 fordulópont lehetett. Addig ugyanis minden jó volt, még ha apámat ki is rugták a Szabad Néptől. Alapjában véve attól még kommunisták maradtunk, a rendszer részei, győztesei. Apám írhatott például a Nők Lapjába, mindenekelőtt kínai riportokat, mert oda talán egy fél évre kiküldték. De azzal el is kezdődtek a bajok.

Ugyan hazafelé vett Moszkvában elektromos lemezjátszót bazi nagy tűkkel, világoskéket. Lettek a klasszikusok mellett Yves Montand-lemezeink is, 78-as fordulatszámúak, belülről kifelé futó menetűek. Akkor megcsapott minket az imperializmus bűzös szele, és persze rögtön el is kárhoztunk, ahogy kell.

Egyre többet jött aztán a klerikális lelkületű, reakciós nagyanyám vigyázni rám, sőt, egyszer el is lopott a Kálvin térre, és orvul megkereszteltetett. Akkor már lehettem vagy négyéves is, de legalább három és fél, nem tiltakoztam. Hát még nem tudtam sok mindent, de Lenint-Sztálint gyalázni betanított. Még szerencse, hogy ezzel az új tudással végül nem buktam le, nem ismételgettem aztán naivul időnkénti gyanús vendégeink előtt. Ha úgy lett volna, talán fel is akasztják az apámat, nem ússza meg másfél év börtönnel, köszönhetően a szocialista humanizmusnak meg az új Kádár-rendszer emberarcának, amiben aztán hálistennek felnőttünk.

A villa ugyan megmaradt, azt nem vették el, amikor eljött végül apámért az ÁVO, de anyámat, akin nem csak az látszott akkor már meg, hogy hetedik hónapban lévő terhes, de az is, hogy revizionista ellenforradalmár, azonnal elbocsátották az állásából. Valójában nem is kellett kirugni, mert hirtelen a Szabad Ifjúság napilap is megszűnt. A főszerkesztőasszony, Katona Éva is megsértődött, elment prolinak virágot árulni, sőt, a szomszédunk, Erdei Sanyi bácsi, akinek a bátyja pedig valóságos földművelésügyi miniszter volt, elment a Csepel-szigetre téeszparasztnak, virágtenyésztőnek.

Gyerekként mindebből annyit észleltem, hogy apám vidéki kiküldetésbe ment, ezúttal a szokásosnál hosszasabban, anyám meg állandóan otthon lebzselt, a bőgőmasina öcsémet ajnározta, vagy rohangált ide-oda, hogy beszélőre mehessen, csomagot adhasson be, a többi börtönözveggyel szervezkedett.

Annus azért továbbra is megvolt, ellátott minket, és valahonnan szerzett kaját is. Mondjuk gyulai kolbász, téliszalámi attól kezdve ritkábban volt reggelire vagy vacsorára, megismertem a pirítóson szalonnát – igaz, megszeretni nem tudtam mégsem. Sokkal később, anyám halála idején tudatosult csak bennem, hogy azokban az években Annus tartott el minket a spórolt pénzéből, mert persze amíg Pesten cselédkedett, magára nem költött egy fillért sem. És egész életében Pesten cselédkedett.

Amikor anyámék elváltak, és ketté kellett cserélni a fél villát, már végképp nem tarthattunk tovább cselédet, nem is lett volna hol. Akkor Annus a Herskóékhoz szegődött el, azután pedig, amikor ők disszidáltak, egy jólmenő orvosprofesszorékhoz. De anyám már soha nem volt képes visszafizetni neki az apám börtönévei alatt felvett kölcsönöket. Sem Annusnak, sem Sarkadiéknak, sem senki másnak. Kölcsönélet volt ez már akkortól kezdve, adóslét, zacivigasság.

Végül azért Annus vett magának Galgagután házat, nem is tudom, ki, melyik testvére, rokona lakhatott benne. Mert ő aztán már csak látogatóba jutott haza, cselédként öregedett meg Pesten. Aztán pedig meghalt, anyám után pár évvel. Nem is voltam ott a temetésén, és csak most, késve búcsúzom el tőle.