Csirkekaraoké albán felirattal.

Képzeljük el, hogy Antal Nimród 2003-ban a BKV jegyellenőrök helyett a velős langallót tűzi a kamerája hegyére, és nem a filmszatíra, hanem a primitív propagandafilm műfajában próbálja ki magát. Na pont ilyen film volt a Karaaga USA, amelyet a Toldi mozi tűzött tegnap a műsorára a japán gasztrofilmhét záróakkordjaként. Mivel az ott vetített összesen öt japán műélvezeti alkotás közül csupán ezt, az utolsót láttam, nem szeretnék az egész filmhétről sommás véleményt mondani, de azért annyit szerényen megjegyeznék, hogy a japán Kentucky Fried Chickenről szóló opusz nem pontosan találta telibe a magyar művészfilmsznobok – elismerem, talán túl kényes – ízlését.

Felvázolom a film történetét, hogy azok is szomorkodhassanak, akiknek nem sikerült bejutniuk tegnap a Toldi nagytermébe.

Ayane japán falusi leány, aki az Oita prefektúrabeli Usa nevű kisvárosból egy szálfatermetű néger szakácsot követve öt évre a New York-i Tribecába vetődik, majd a férfi nyom nélküli eltűnése után visszautazik szüleihez, bár nem egyedül, hanem volt élettársa kisiskolás leányával, Shirley-vel az oldalán.

A szülők – úgy látszik, ez Oita prefektúrában bevett szokás – rántottcsirke-cafatokat árulnak egy kis bódéban, saját receptúra szerint, amit az ízlelőbimbósorvadásban szenvedő papa sütöget forró ipari olajban egy távoli atomreaktor fényénél. A borzalmasan kinéző végterméket a tudatlan falusi népek eleinte ész nélkül fogyasztják, majd egy gonosz amerikai szivarozó, texasikalapos idegen feltűnése után átpártolnak a helyi másik KFC-hez, a csillagos-sávos lobogóshoz, amit a filmrendező éppen olyan szentségtörésnek mutat be, mint Orbán Viktor a gonosz multik olcsó árait, illetve Soros György aljas indokból elkövetett valutaspekulációját.

Már eleve végtelen unalmasnak tűnő sztori ez, és a továbbiakban a rendező, Segi Naoki gondoskodik tartalom és forma hézagmentes egységéről. Igaz, a filmben nem énekelnek, amit hálás szívvel ezúton is köszönök, de minden más képernyőn elképzelhető galádság elkövettetik. 

A játszás nyelve most japán, a feliraté angol. Ez utóbbit egy analfabéta albán földműves alkotta meg, ami számos tréfás félreértést okoz. Az egész annyira felháborítóan botrányos volt, hogy polgári ellenállás keretében nem vonultunk ki látványosan a távol-keleti filmalkotás megtekintésének 14. percében (amikor a nagymama kentucky csirkehordalékot visz egy kis kosárban kamikaze-pilóta volt pasijának hősi sírjára), hanem a fejenkénti 500 forintunkért végigaludtuk az ezután következő 81 percet is.

A vetítés előtt előzékenyen szétosztottak egy kérdőívet, amelyet nemzetközi konzultáció keretében kitöltve egy gyűjtődobozban kellett volna elhelyeznünk, de ahogy szeretett vezérünket, úgy a Tennót, a japán császárt sem akartuk kiábrándítani és elkeseríteni, persze lehet, hogy ez így is a történelem legsikeresebb nézőtéri kérdőíves tudatállapotfelmérése volt. (Mennyire elégedett a vetítéssel? Kérem, indokolja meg válaszát!, Segített-e a program, hogy elmélyítse a Japánnal kapcsolatos ismereteit/érdeklődését? Változott-e a benyomása Japánról a mai program tükrében? satöbbi.)

A történet sajnos tovább folytatódott:

Az ízlelőbimbóhiányos apa kisebb szívinfarktusa nyomán előbb a világháborút sikeresen túlélt nagymama, ennek derékrándulása után pedig a csirkét elvi és esztétikai okokból sosem kóstolt, Amerikából visszaszármazott leányka veszi át a boltot, de a vendégek elmaradoznak. Lokális és globális gazdasági krízis, az atomerőmű felrobban. (Ez utóbbi eset nincs benne a filmben, de hatására az egészből sugárzik valami mélységes suttyóság, amit szusin, homokasszonyán és origamin felcseperedett kultúridentitással a zsebünkben eleinte nem tudunk hová tenni, bár az, hogy a karaoké őshazáját is tiszteljük Nipponban, az már sokat segített.)

A történet újabb gellert kap, amikor a japánul is beszélő gonosz fekete szakács és ex-szerető megjelenik Usában (ez itt nem Trump országának, hanem az isten háta mögötti japán falvacskának a neve), bár ekkora erőbedobással a lepusztult koszfészket a Távol-Kelet Balmazújvárosának is nevezhetnék, az sem lenne felháborítóbb. Szóval mint minden fekete bőrű idegennek, ennek a férfinak is nyomába ered a rendőrség, mert már eleve gyanús, hogy nem migráns-e, aki nem bírta tovább Tribecában Karaage-csirke nélkül, amit készségesen elhiszünk, bár ehhez kábé olyan mértékű naivitás szükséges, amilyennel mi rendelkezünk.

Innentől a sztori a maga mélységes közhelyszerűségében hömpölyög tovább a teljesen ehetetlennek tűnő csirkefalatok, a romantikusnak a legkevésbé sem nevezhető nevetségesen primitív érzelmi hullámzások, a primér idegengyűlölet és az albán analfabéták által gondosan kitervelt új, bár szerintük angolnak tűnő kifejezések szkillái és karübdiszei között.

Minden jó, ha a vége jó, bár ennek a vége sem volt az. Nem is lövöm le a poént, csak a rendezőt, ha a szemem elé kerül. Sok sikert jövőre Cannes-ban és az Oscar-gálán, ha még az ideinél is jobban fel akarná valaki bosszantani Trumpot. Csak aztán ne tessék csodálkozni, ha majd négy méter magas kerítést akar húzni a japán-amerikai határra.