Kimintveti

Mint már egy korábbi halhatatlan opusban utaltam rá, új honfoglalásba kezdtem, s ez tart ma is. Nem úgy kell ám ezt elképzelni, hogy mittomén mint egy Szijjártó, nagynehezen belakok egy elsikkasztott százmilliók árán magamnak kicsalt, ám egyéniségemhez képest rettentően túlméretezett és rendkívül ízlésficamos csicsavillát valahol a fővárosi agglomeráció peremén, hanem épp ellenkezőleg, a lehető legszerényebb keretek között folynak az események, s apránként kerülnek a helyükre újlipótvárosi ideiglenes bérotthonom apró, ám annál szükségesebb kellékei.

Az egyik első, nem is olyan kisméretű tárgyacska egy nehezen összeeszkábált Ikea-ágy volt, másoktól levetett, műanyagfestéke-hullató szerkezet, amelybe – lévén francia – két matrac is kellett még, minőségüket tekintve olcsók, ámde újak, és a jelenlegi trendek szerint önfelfúvók. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ember hazavisz egy – vagyis két – összezsugorított hengert, azokat kiszabadítja nejlonburkukból, mire ezek a kulturált alváshoz nélkülözhetetlen ágykellékek kitekerednek, és elkezdik szép lassan levegővel megszívni magukat. A folyamat végeredményeképpen kapunk két matracot, kábé úgy, ahogy a nescaféból forró víz hozzáadása nyomán kávé keletkezik. Csak cukrozni nem kell.

A két kigömbölyödött matracot azután praktikusan elhelyezzük az ágykeretben számukra kialakított bölcsőben, és boldogan hajtjuk rajtuk álomra a fejünket.

Esetünkben ebbe az utolsó fázisba csúszott hiba: valahogy nem következett be a prospektus által különben biztosra ígért boldog álomrahajtás katarzisa: a fej és a hajtás még csakcsak ment, de se boldog, se álom nem jött. Hogy a matrac nyom. Jó, mondjuk lehet, hogy annak nyomnia is kell, hiszen ez egy újfajta szerkezet, simán lehet, hogy ez így van kitalálva, de hát mások – mint megtudtuk – ezen is boldogan hajtanak álomra fejet. Akkor talán a káros kisugárzásokkal lehet baj, valami rontás, nemigen tudtam megjegyezni. Nyilvánvaló, hogy okos ember ilyenkor fűzfavesszős embert hív, kezét a képernyőre helyezi, nem törődik bele rossz sorsába. Különben is, alvás nélkül az élet extrém mértékben képes lerövidülni, nem árt, ha megfelelő megoldást keresve siet egy kicsit az ember.

Próbálkoztunk sok mindennel.  Például optikai elemekkel körberakni az ágyat, olyanokkal, amelyek boldogságot sugároznak és az alvás léleknemesítő jellegére utalnak, halk zenét kapcsolni, ágyeltolást alkalmazni a radiátor irányába, némi ágyi plüssállatok beszerzése is felmerült, gondoltunk egy vidám, színes mintás perzsaszőnyegre is, persze csak az ágy elé, de ezt az utolsó lépést végül anyagi helyzetünk közelgő jelentős feljavulása utánra halasztottuk.

De hiába minden, Gyurcsok nem jött el hozzánk, mint ahogy a boldog álom sem szállt ránk, csak a forgolódás, a nyögés, a nyűg, az előrettegés. Meg a matracnyomás.

Jó, hát akkor vissza az Ikeába, kell még matractakaró pótmatrac is, megjegyzem, már maga az, hogy ilyet is gyártanak, élesen rávilágít, hogy mások sem lehetnek maradéktalanul elégedettek az ágyberendezésnek ezzel a formájával. Ezzel a kiegészítő eszközzel is hasonlóképpen kell eljárni, mint vastagabb párjával: nejlont le, hagyni szétcsavarodni, levegő beáramlik, pótmatrac kisimul, mint homlokunkon a redők.

Ezután kellett az új terméket – próbafekvés végett – a régire helyezni, a ronda kiálló rugóktól elcsúfított göröngyös felületre. De nőmnek valami hirtelen gyanús lett: miért állnak ki ezek a rugók, a fenébe is. Először tekintettük meg közelebbről a dolgot, és felmerült, hogy esetleg ööö már egy hónapja a rossz oldalán fekszünk a matracnak.

Nem úgy értve persze, hogy az alsó felén kellett volna próbálkoznunk, fejjel lefelé, a parkettára néző oldalon (bár kínunkban ezt sem akartuk élből elvetni), hanem mielőtt még magunkat kötöttük (ragasztottuk?) volna alá, egyszerűbbnek tűnt a matrac másik felét az ég felé fordítani. A hófehéret, a tükörsimát. Amin úgy alszik az ember, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Hogy minderre röpke 36 nap alatt rájöttünk, kivételes intelligenciánkat dicséri, találékonyságunkat, ritka alkalmazkodóképességünket, amely nélkül a Földnek ezen szegletében a túlélés szinte lehetetlen is.

Tegnap éjjel úgy aludtunk, mint a vakációs indiai fakír, aki évi rendes szabadsága alatt megfordítja az ágyát, s átmenetileg a szögek fején alszik. Nincs az az agresszív NDK vekker, amely reggel kiűzhetne minket ebből a selymes nyoszolyából.

A pótmatracot azonban mint dolgavégzett katalizátort ma este szépen vissza kell vinnünk az Ikeába, hadd szolgáljon legközelebb másnak, valami ostoba fiatal párocskának, akik nagy elbizakodottságukban és tapasztalatlanságukban képtelenek megkülönböztetni egy főmatrac tetejét és alját; nem akarom elhinni, hogy még ma is vannak a földön ilyen végtelenül buta emberek.