Meghalt Friedländer József, ami elég szomorú dolog.

Igaz, nem tegnap halt meg, hanem vagy tíz évvel ezelőtt, de persze ez mit sem von le gyászom mélységéből.

Bevallom azt is, hogy Friedländer bácsit nem ismertem személyesen, az életben sosem találkoztunk, sőt, tovább megyek: még csak nem is hallottam a hírét soha.

Ehhez képest nem is nagyon értettem, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor felvettem a munkahelyi telefonomat (tíz éve még bőven volt munkahelyem), egy meglehetősen gyászos női hang közölte velem a fentebbi szomorú hírt.

Friedländer József, barátainak csak Joe, Chicagóban halt meg, becsületes belgyógyász volt, körzeti orvos, életét meglehetős magányban élte le, utolsó éveiben szinte már csak a bejárónője jelentette számára a világgal való élő kapcsolatot, és pechjére akkor még facebook sem létezett.

Joseph Friedländer édesanyja Turteltaub lány volt, nagyapám egyik nővére, bizonyos Róza (de amúgy Rózsi, akár a nagyanyám).

A sajnálatos halálesetet követően az illetékes chicagói hatóságok megállapították, hogy Joe bácsinak nem könnyű fellelni a potenciális örököseit. Ahogy az ilyenkor történni szokott, kifüggesztették tehát ezt a tényállást a Cook megyei bíróság hirdetőtáblájára, persze nem egy cetlire, az ilyesmi manapság már elektronikus formában történik, a megfelelő honlapon.

A megyei bíróságon bejegyzett ügyvédek között volt olyan, egy jóval nyolcvan év felett járó lengyel ügyvéd, bizonyos Edmund Gronkiewicz, akinek voltak többé-kevésbé halvány elképzelései, hogyan keresse meg a lehetséges örökösöket, persze bizonyos mértékű részesedés fejében.

Szó sincs róla, hogy Joe bácsi gazdag lett volna, de volt egy lakása, amit a hatóság hivatalos árverésen eladott, s a befolyt 600 ezer dollár képezte az örökség mobilizálható részét. Az ingóságok meg más kisebb összegek a mindenes bejárónőt illették, ahogyan azt az öreg orvos az egyetlen fellelhető végakaratában meghatározta. Ebben az iratban szót sem ejtett lehetséges rokonokról.

Szóval ez az ügyvédi iroda, az öreg lengyel ügyvéddel az élén, táviratozott (vagyis e-mailezett) néhány velük üzleti kapcsolatban álló kelet-európai családfakutató cégnek, hogy nézzenek lehetséges örökösöket, mindenekelőtt a ma is élő Friedländer és Turteltaub rokonok között, ha vannak ilyenek.

Friedländer-rokonság nem volt, legalábbis az utóbbi tíz évben nem sikerült a nyomára bukkanniuk. A Turteltaubból időközben Tardos lett, ezt több levéltári adat is alátámasztotta, a Tardosok közül pedig először engem hívtak fel, de csak találomra. Valami cikkem alapján kidobott nekik a google, és ügyesen kiderítették a munkahelyi telefonszámomat is.

Megörültem a 600 ezer dollárnak, de nem titkolhattam el, hogy két testvérem is van, nem is beszélve két kicsit távolabbi rokonról, akiknek jószerivel csak a nevét tudtam; ők másodunokatestvéreink.

Mivel nővérem New Yorkban él, öcsémmel kettesben fáradtunk be a Family Tree Kft. budai irodáiba. 2005 volt vagy 2006, már nem is emlékszem.

Előszöris öcsém karakánul közölte velük, hogy sajnos a felajánlott kétharmad-egyharmados arányt nem fogadjuk el, nekünk az örökség háromnegyede kell, elégedjenek meg 25 százalékkal, punktum. Meglepően gyorsan belementek.

Ezek a zsidó családok nem valami egyszerű esetek. Nem tudom, más hogy van vele, de mi alig tudtunk valamit a felmenőinkről, persze a nagybátyánkat, Pétert ismertük, a nagyapánkról, Henrikről is sok anekdotát hallottunk, sőt, én gyerekkoromban, 1969-ben találkoztam apám unokatestvérével, Gyurival is, aki Nagyváradon volt orvos. Azt is tudtam, hogy nem sokkal később kivándoroltak Izraelbe, mert a nagyobb fiuk, Gabi (Gábriel) akkor már közel állt hozzá, hogy katonaköteles legyen. Azóta se kép, se hang. De ma már nem olyan nehéz valakit, főleg ha kutató orvos (vagy kutató biológus, mint az ő öccse, Pista), megtalálni az interneten, és valóban, gyorsan fel is vettük velük a kapcsolatot.

Ennyit az élő rokonokról.

A halottakról vagy jót, vagy semmit. Ez lehetett apám meggyőződése, mert sosem mesélt a tágabban értelmezett családjáról. Nálunk az a szó, hogy zsidó, gyerekkoromban sosem hangzott el, de ha mondta volna valaki, nekem ugyan hiába, mert nem tudtam, mi az. Semmi holokauszt, semmi bevagonírozás, haláltábor – csak később, Semprunnél olvastam erről. Mint valami rossz mesét.

Csak felnőttkoromban tisztult a kép, de a családról akkor sem tudtam meg sokkal többet. Apám egyébként, aki, bár találkozni sosem találkozott vele, tudott róla, hogy van valahol Amerikában egy orvos másodunokatestvére, de ezt is csak egyszer ejtette el előttem, és mondom, a halott rokonokról is mélyen hallgatott. Még amikor direkt kérdeztem, akkor is. Vagy valahogy elütötte a dolgot. Egyszer még egy magnó mikrofonját is az orra alá dugtam, „családtörténet!” – parancsoltam rá, de semmi, kuka maradt.

Volt még egy idős nőrokonunk Pesten, Baba néni, szintén Berettyóújfaluról, de valahogy mindig elmaradt, hogy kikérdezzem, aztán a kilencvenes évek elején hirtelen meghalt. Erről végleg lekéstem.

Az öreg lengyel ügyvéd bácsi és nyomában a Family Tree nálam kitartóbbnak és eredményesebbnek bizonyult. De nekik muszáj is volt, hiszen a chicagói bíróságon, mielőtt kitöltik nekünk a vastag csekket, meg szeretnének róla bizonyosodni, hogy nincs-e rajtunk kívül más élő örökös is, arról meg persze nekünk fogalmunk sem volt.

De hát pont ezért kutatnak családfát ennél a cégnél, hogy elköthessék az évszázados, összebogozódott családi szálakat, és a többi lehetséges ág végére akkurátusan odabiggyeszthessék, hogy utód nélkül meghalt, ámin.

Hogy megy egy ilyen élőrokon-kizárás?

Nagyon egyszerű. Kezdjük azon, hogy a Friedländer-famíliából égen-földön nem találtak élő leszármazottat, oldalági rokont, az ő részüket egyelőre talonba tették, maradt a Tardos-ági rész, vagyis a pénz 50 százaléka. Illetve annak a háromnegyede, a többi ugyanis az ügyvédé és a családfakutatóké. Na szóval ezt a háromnegyedet kell elosztani ötfelé, ha már egyszer öten vagyunk örökösök. Mivel nagyapámék kilencen voltak testvérek, és biztosan csak a mi águnkról és a nagyváradi Tardosokról állíthattuk, hogy rajtunk kívül ezen a két ágon nincs több örökös, ezt a két vonalat elég gyorsan, két év alatt le lehetett zárni.

Ezután az első utalás már egyszerű volt, kaptunk fejenként vagy tízezer dollárt, ami megfelelt a két kilencednek. Maradt még hét kilenced, ha a nagyapám maradék hét testvérének ágáról kiderítjük, s a chicagói Cook megyei bíróságon is érvényesen bebizonyítjuk, hogy azokon nem maradt egyetlen túlélő leszármazott sem.

Na, ez folyik azóta is.

A hét felderítetlen nagyapa-testvér közül egyet mi ketten, az öcsém és én, ismertünk is. Mariska néni már a háború előtt Pestre költözött, ide jött férjhez, bizonyos Krausz Dávidhoz, aki később Kovács lett vagy nem. (Most megnéztem: nem.) Átvészelték a nyilasokat, az ostromot, és az időközben megözvegyült Mariska valamikor a hetvenes évek elején halt meg. De előtte néhányszor anyám elvitt hozzá minket, gyerekeket is; emlékszem, a Rákóczi út Keleti pályaudvar felöli végében lakott, egy szerény házmesterlakásban. Amikor öregen és özvegyen megbetegedett, más rokon nem lévén kéznél, Péter nagybátyám mellett anyám is látogatta a kórházban, narancsot vitt neki, ami akkoriban, a hetvenes évek elején, nem volt mindig egyszerűen beszerezhető gyümölcs.

Szóval Mariska néniról volt fogalmunk, de papírunk semmi, se születési anyakönyvi kivonat, se halálozási, és bár tudtuk, hogy gyermektelen volt, olyan, hogy gyermektelenségi igazolás, nem is létezik a magyar közigazgatás egyébként sok mindenre odafigyelő, kiterjedő rendszerében. (Őszintén szólva azt sem tudtuk, melyik évben, melyik kerületben, vagyis melyik kórházban halt meg, mondjuk én a Péterfyre tippeltem, mert az egészen közel volt neki. És később az is kiderült, hála a Family Tree-nek, hogy 1973-ban.)

De ezzel a mi szempontunkból még nem oldódott meg a Mariska-ág felszabadítása sem: egy csomó igazolópapír hiányzott, sőt, hiányzik ma is, például arról, hogy sosem volt gyermeke.

És akkor még nem beszéltünk a többi hat testvérről, akikről jószerivel most hallottunk először, amikor a családfát átböngésztük.

Ennyi haszna ugyanis mindenképpen volt a Family Tree tevékenységének: megrajzoltak egy Turteltaub /Tardos-családfát, amelyen a nők az előbbi, a férfiak az utóbbi vezetéknevet viselték. Ez olyan ágasbogasra és magasra sikerült, hogy a dédapám, Turteltaub Mór nevét is megtudtam belőle, és azt is, hogy ő érkezett valamikor a 19. század második felében Galíciából Magyarországra (1833-ban született Szokolovban), majd 1870-ben Sarkadon feleségül vette a helyi Hacker Fánit, akivel 21 kilométerrel keletebbre, Arany János városában, Nagyszalontán telepedtek le. (Szerintem, ha előre látták volna, hogy épp a két település közé kerül majd a trianoni határ, nem tesznek ilyet.)

Nagyszalonta a Partium része, egy kisebb megszakítást leszámítva 1919 óta Romániához tartozik. Az ottani zsidó levéltár azóta szőrén-szálán eltűnt. Nem tudni ma már, hogy leégett-e a háborúban, vagy valamelyik román nacionalista rezsim tette-e rá a kezét. Így aztán nehéz okosnak lenni.

Mindenesetre egy évvel a házasságkötés után, 1871-ben már ott született a kilenc testvér legidősebbike, Jakab, akinek egyetlen lánya 1974-ben gyermektelenül halt meg Haifában, Izraelben.  Ez valószínűleg sima ügy lesz, Izraelből nyilván beszerezhetők a megfelelő iratok. (Jakabról rengeteg suttogó pletyka terjengett a családban, semmi konkrétum, de ő lehetett a család fekete báránya, talán még váltót is hamisított, de az mindenesetre tény, hogy a testvérei sokáig anyagilag is támogatták. Nem tudjuk, mikor halt meg, de jóval 1944, a holokauszt előtt.)

Azt is el kell árulnom, hogy valamilyen áttétel útján (Jakab – Jani – János) én őutána kaptam a keresztnevemet, ami nem biztos, hogy jó ómen, de ezen változtatni szerintem már késő lenne. De váltót még nem hamisítottam, elsősorban talán azért, mert nem nagyon tudom, mi az.

Ezután még egy csomó halott rokont találtunk.

A szerencsésebbek meghaltak még a háború előtt, mert betegek voltak, öregek. Az idősebbektől a fiatalabbak felé haladva az 1874-ben született Millinek nem volt gyermeke. Ő egyébként nem volt túl szerencsés: megözvegyülve, 1944-ben gyilkolták meg Auschwitzban. Sajnos ott erről a bűnesetről a németektől meglepő hanyagság következtében nem állítottak ki semmilyen dokumentumot, a legkevésbé pedig egy olyan halotti bizonyítványt, amelyben tisztázzák, hogy soha nem is volt gyermeke. Ezt a chicagói Cook megyei bíróság nyilván felrója majd nekünk, s akkor nézhetünk. (Vagy forduljunk a németekhez, hogy most már legyenek szívesek sürgősen pótolni ezt a bumáskát?)

Nem beszélve a Friedländerekről, a Turteltaub/Tardos család számos további tagja is hasonló peches véget ért. Ideje tehát megvizsgálni, miért packázik velünk beszerezhetetlen, sőt nem létező dokumentumok bekérése útján a chicagói Cook megyei bíróság.

Mint megtudtuk, azért, mert a korábbi, liberálisabb elbírálás idején számos Chicagóban és környékén elhunyt kárpátaljai születésű magyar – és galíciai születésű lengyel – zsidó örökösödési tárgyalása során hamis ukrán halotti bizonyítványokat és más igazoló papírokat prezentáltak nekik, s ezek alapján mindenféle nem-rokon szélhámosok vettek fel a bíróság kedvező döntése nyomán őket meg nem illető nagyobb összegeket. A németek slendriánsága mellett tehát még a súlyosan korrupt ukrán közigazgatás is ellenünk dolgozott. (Ukrajnát is perbe hívjuk.)

De akkor is nonszensz, hogy azóta Chicagóban teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő, olyan eredeti papírok benyújtásához ragaszkodnak, amelyek még elvileg sem beszerezhetők, nem is beszélve a következő filozófiai nonszenszről: hogyan bizonyítsuk be, hogy valakinek nem maradt élő leszármazottja? Mindenesetre nem egyszerű.

Na mindegy, másszunk tovább a családfán.

Milli legidősebb öccse Dezső volt, Gyuri apja, Gabi (Gábriel) és Pista nagyapja, ez a szál tehát világos. (Gabiék a mi élő másodunokatestvéreink.) Azért annyit megjegyeznék, hogy apjuk, Gyuri bácsi mint harmincas éveiben járó, gyakorlott orvos megjárta Auschwitzot, ahol Mengele maga mellé vette. Így hát, bár borzalmas trauma árán, de túlélte azt a poklot. Amikor a románok végül nagykegyesen kiengedték Izraelbe, már nagybeteg volt, és megérkezése napján, 1973-ban a Ben Gurion repülőtéren végzetes szívinfarktust kapott.

A sorban következő fiú, a szegény Gáspár nem élt sokat, még egy hónapot sem, 1879. szeptember 13-án született, és október 3-án már meg is halt. (Más kérdés, hogy a nagyszalontai hiányzó zsidó iratok okán egyelőre nincs a kezünkben a halotti bizonyítványa, de az ő nem lehetséges utódait illetően talán még a Cook megyei bíróság sem fog rajtunk további bizonyítékot keresni.)

A következő testvér, az 1880-ban született Béni családja már népesebb volt. Ő maga is, Boriska lánya is, és egyetlen unokája, Pajor Anna is 1944-ben, Auschwitzban halt meg. Tömeggyilkosság áldozatai lettek. Béninek volt még egy kilenc éves korában, 1919-ben meghalt fia is, Miklós, és persze ilyen zsenge korban neki sem lehetett gyermeke.

Persze ezekről a sajnálatos halálesetekről sincsenek dokumentumaink. Legalábbis nem pecsétes, hivatalos, a Cook megyei bíróság által is ilyennek elismert iratok. Hogy ezek hiányában mit tehetnénk, az továbbra sem világos, de legalább van min törni a fejünket, amíg mi is meg nem halunk. (Öcsém sajnos csak tavalyig bosszankodott ezen velem; az ő helyét az unokahúgom és az unokaöcsém veszi majd át.)

Turteltaub Rózáról, vagyis Rózsiról már esett szó itt: ő volt az 1920-ban született Friedländer Józsi bácsi édesanyja, aki miatt ez az egész hercehurca van. Egyébként a nagyon korán megözvegyült Rózsi is Auschwitzban halt meg. A haláltáborban töltött el csaknem egy évet a fia is, de ő valahogy életben maradt (nem Mengele mellett), majd 1947-ben kivándorolt Amerikába, miután egyetlen családtagja, sőt barátja sem élte túl a holokausztot, hiába is várt rájuk addig Szolnokon, ahol 1944 előtt laktak. Gyermekei nem voltak, ezért öröklünk mi.

Heléna 1885-ben született Szalontán, majd 1907-ben hozzáment a nagyváradi Bretter Mórhoz (más néven Mózeshez). Két fiuk született, a 11 éves korában, 1920-ban meghalt Sándor, majd a nála két évvel fiatalabb Laci, akit munkaszolgálatosként 1943-ban gyilkoltak meg valahol Ukrajnában, minden bizonnyal a Don-kanyarban. Ő akkor már három éve özvegy volt, ráadásul gyermektelen is.

Nagyapám legfiatalabb nővére pedig Mariska néni volt, Krausz Dávidné, akiről már fentebb esett szó.

Ezzel így meg is van a kilenc testvér.

Meglehet, az ügynek még lesz folytatása, és szépen lehengereljük az általunk (meg a Family Tree által) begyűjtött bizonyítékokkal a Cook megyei bíróságot. Talán letesznek arról is, hogy a Friedländer-ágon tovább várjanak élő örökösökre – és úgy már egész szép summa is kikerekedhet a dologból. De annyi már most is biztos, hogy mi sokat okosodtunk keresgélés közben, s ha csak halvány árnyképként is, de valamennyire kirajzolódott előttünk a felmenőink sorsa.