Egy családregény eleje

Nagyanyám jut eszembe, nem is, inkább dédapám, az ő apja. Egyiküket sem ismertem, nem éltem még, kurvára nem, amikor ők meghaltak. Bár asszem, nem ártana máshonnan kezdeni.
Valamikor a kétezres évek elején történt, talán 2005-ben vagy 2006-ban, amikor a szerkesztőségi vonalas telefonban keresett egy női hang, nem is nagyon értettem, honnan. Hogy Tardos Henrik volt-e az én nagyapám. Keresztkérdéseket is feltett, hogy mikor született volna ez a Tardos Henrik, meg hol, ilyenek. Nagyjából azért tudtam, de egész pontosan persze nem. A másik nagyapámat sem, bár mondjuk a nagyanyámat, az anyait például igen. Talán azért, mert mintha anyám papírjai között szerepelt volna: Kurdits (vagy Kurdics?) Margit, Tiszaroff, 1896. De hogy hol van Tiszaroff (valahol Tiszatardos, Tiszalök környékén asszem, ha egyáltalán igaz, elég vicces dolog). De vissza a szerkesztőségi telefonhoz.

Kinyögte végül a hangja után ítélve kedves hölgy, hogy örökség-ügyben keres. Mert meghalt Amerikában, közelebbről Chicagóban egy Fleischmann vagy milyen nevű ember, mondjuk nem biztos, hogy így hívták, bár a gyerekfogászomat igen, szóval lehet, hogy most keverem, és hogy fáradjunk be az irodájukba az öcsémmel egyetemben, aki akkor még javában élt.

Éppen lakásvásárlásban voltam, aztán felújításban, minden fillér jól jött, igaz, máskor is jól jött volna. Amit akkor nagynehezen aztán átutaltak, abból autót vettem asszem, használtat, de jót, szóval milliókról volt szó, de nem sokról. A lényeg azonban, így utólag, évtizedes távolságból visszatekintve mégis az volt, hogy apránként megrajzoltuk-megrajzolták a családfám apai oldalát, illetve a dolog természetéből fakadóan annak csak egy részét, azt, ami a reménybeli örökség (ökörség) szempontjából releváns vagy az lehetett volna.
Apám nem élt már akkor, a nagybátyám sem, sőt, egyetlen felmenőági rokon sem, talán csak két távoli másod- vagy harmadunokatestvér, akikkel egyszer, elsős gimnazista koromban Nagyváradon találkoztam. Ady-emlékév volt, talán 1969-ben, s anyám vitt magával télen Erdélybe, a téli szünetben, vagy kikért a Petőfiből, már nem emlékszem. Nagyváradon voltunk persze, meg később valamiért Kolozsváron is. Emlékszem halványan erre az útra, a Szervátiusz-házra, a jeges, meredek útra, amelyen eljövet elcsúsztam, és a többiek nagy nevetése közben óriásit szánkáztam lefelé, megállíthatatlanul, kívülről nézve végtelenül, cseplinesen komikus módon. Szégyelltem magam, meg is sértődtem, hogy együttérzés helyett kinevetnek, de aztán beláttam, hogy tényleg vicces lehettem, ahogy ott hiába kapálóztam, próbáltam egy léckerítésben megkapaszkodni, de az kiszakadt, és velem együtt csúszott lefelé – hát ha mással esik meg, én is fogtam volna a hasam a megállíthatatlan röhögéstől. Különben is kiengeszteltek, megnyugtattak azután.

Szóval akkor, egy pár nappal korábban látogattuk meg anyámmal a nagyváradi rokonokat, akikről nem tudtam előtte semmit – és ma sem sokkal többet. Tardos Andráséknál talán a szülőkkel beszéltünk, homályosak az emlékeim. Mintha egy lakótelepen laktak volna, de rémlett, hogy a gyermekeik, két fiú, vagyis ma már komoly, felnőtt emberek, nálam pár évvel idősebbek, élnek valahol, talán épp Amerikában, de mindenesetre Nyugaton. Meg ott van még a nővérünk, féltestvérünk, aki New Yorkban tengeti napjait, s akit időnként látunk, hol itt, hol ott, bár egy ideje már nem jön Magyarországra, szóval inkább csak ott. Vagy még Bécsben, ahol az anyja lakott. Ott szoktunk párévente találkozni, amikor arra jár, vagyis csak járt, mert az ő anyja is meghalt jó pár éve, Berthe, akit én is kedveltem, talán majd mesélek róla. Most inkább az a lényeg, hogy amikor az öcsémmel nagy vonalakban számba vettük, úgy találtuk, öten vagyunk örökösök, mai (akkori) Tardosok, Gábriel, Andris, Annie meg mi ketten. Távoli rokonunknak, a chicagói belgyógyásznak, körzeti orvosnak, Joe bácsinak nem volt nagy vagyona, annak egy részét is a bejárónőjére vagy ápolónőjére hagyta, neki ajándékozta, szóval a lakását adta el a bíróság, annak árából maradt hatszázezer dollár, az oszlott el akkor ötfelé, ha minden igaz. Hogy mi vagyunk azok az öt örökösök, azt kellett volna valahogy igazolni, bebizonyítani a hagyaték kezelésével megbízott Cook megyei bíróság előtt, s ehhez kellett a családfa is, amit egy ügyvédi irodával és annak kutatóival közösen próbálunk azóta is felállítani, nyesegetni.

Így terelődött a szó a családra, a felmenőimre. Meg most valaki említette a facebookon az 1947-es választásokat, amit elcsaltak a kommunisták, és akkor eszembe jutott, hogy az én szüleim is kommunisták voltak, 1947-ben még tutira azok, és hogy ők a nemzet nagy többségével ellentétben nyilván örültek Rákosi elvtárs és a Magyar Dolgozók Pártja akkori győzelmének. Az is felrémlett előttem, hogy anyám, aki akkoriban nem sokkal az érettségije után járhatott, frissen érkezett budapesti lakos volt. Valamelyik népi kollégiumban lakott, keverem talán kicsit az idősíkokat, de még utánanézek majd pontosabban, szóval ha jól sejtem, a Zrínyi Ilonáról elnevezett népi kollégiumban, és a szobatársa… Nem, nem, ez később lehetett, szóval a szobatársa Galgóczi Erzsébet volt. De hogy mennyi ideig, és mettől meddig, azt persze nem tudom, talán Kende Péter feleségét, Becski Hannát megkérdezem még erről. Persze már ők is kilencven fölött járnak, lassan minden szem- és fültanú eltűnik a színről, de Hanna memóriája még a régi, legalábbis remélem.
És ezek a fiatal és lelkes pesti kommunista egyetemisták, népi kollégisták, de talán mások, ifjúmunkások is, vasárnaponként teherautóval a falvakat járták, s agitáltak a párt politikája mellett, kampányoltak, ahogyan ma mondanánk. Persze a Fidesz, akarom mondani Rákosiék állták a cechet, ők adták a sofőröket, a teherautókat, talán az uzsonnáravalót is. Vagy azt a helyi párttitkárok szervezték talán, hiszen akkor még falun volt inkább bőséges az élelmiszerkínálat, kevésbé hivataloskodva fogalmazva: kenyér, libazsír, szalonna, hagyma, tojás, rántotthús.

Persze az is lehet, hogy anyám később (is) járta csapatostul a falvakat, amikor már a téeszek-téeszcsék mellett kellett agitálni, a Rajk-per után, és talán már nem is népi kollégista volt, hanem DISZ-funkcionárius, valamelyik főnök, vagyis hát Tánczos Gábor titkárnője, később a felesége vagy egy hónapon át, de ne túlozzunk, lehet, hogy csak pár hétig, amíg ki nem derült: mégsem illenek össze. Annyit tudok még, hogy Zakopanéba mentek nászútra, külföldre basszus, hát ez nem mindenkinek adatott meg akkoriban, nem tudom hányban, de nyilván az ötvenes évek legelején. Én 1953-ban születtem, egy totál másik, anyám második házasságában, tehát mindez jóval azelőtt történt.
A szüleim – úgy tudom – a Szabad Ifjúság szerkesztőségében ismerkedtek meg egymással, vagy talán a Manrézában, a Szabadság-hegyen, ahol anyám akkoriban lakott. Félfüllel hallottam valamikor-valakitől, hogy mintha apám eredetileg a Galgóczynak csapta volna a szelet, anyám szobatársának, de hát az a dolog persze nem jöhetett össze, anyám meg hát nagyon fiatal volt és nagyon szép, ami igaz, én is láttam fotókat, igaz, kicsit későbbről, amikor már együtt voltak a szüleim, abból az időből. Szigligeten nyaraltak, meg a Petőfi-körben égtek ellenforradalmi lázban – jó, mondjuk, forradalmiban, én magam sem pontosan tudom, hogyan nevezzem azt, amibe akkor a történelem beleszippantotta őket.

Anyám tehát szép volt, vonzó nő, és elárulhatom, hogy cseppet sem buta. És nagyjából érteni vélem azt is, hogy őt mi vonzotta az apámban, a tíz évvel idősebb, érettebb íróban, újságíróban. A humora, az intellektuális fölénye, a motorkerékpárja, a vidéki gimnáziumi latin-görög tanár lányának szemében léha nagyvilági allűrök, a nácik elleni francia ellenállás utólag kissé kiszínezett, romantikusnak ható történetei, az apám szemében tükröződő fény, Párizs távoli visszfénye. Ismerem ezeket, tudnék én is mesélni.