Péntek este, vacsora Daviddel

David megüzente, hogy menjek ki érte Ferihegyre, nincs sok csomagja, csak egy nagy bőrönd, egy kis utazótáska, meg egy hátizsák. Amúgy könnyen megismerem, már mindjárt a csomagokról is.

Még vibereztünk is vagy hatot, hogy biztos-e a tuti, ki is mentem és fel is ismertem, senki más nem jött ennyi cuccal egy röpke hétre, igaz, hogy a többségnek nem is kellett hoznia magával tejes meg húsos hűtőszekrényt.

Nem tudhatta persze, hogy én előtte még otthon nekiestem a frigónak, minden nemkóserséget kimostam belőle, még a jégkockát is. Másfél órát ha töltöttem ezzel, ha egyszer kezem közé kapom, aki ezt a sok fiókot meg üveglapot meg fehérbortartó fakkot tervezte bele, hát lesz nemulass.

Aztán megjött David, megismertük egymást, mert senki más nem várta, csak én. És vice versa, én sem vártam senki mást, csak őt.

Befelé jövet nagyon tetszett neki a sok latyak, mondjuk már a reptéri parkolóban elsüllyedtünk benne meg a bőröndök is. A hátizsák nem, az a hátán volt. Aztán a házakat is imádta, a hulló vakolatért különösen odavan, azt otthon, a libanoni határ környékén alig lát, hát most kiélvezhette. (Kicsit sikoltozott sávváltáskor, de olyankor nincs idő elmagyarázni, hogy nincs idő indexelni, mert mire odanyúlsz a karhoz, már beelőzött a másik barom taxis, na ezt aztán belátta ő is.)

A lakás is nagyon tetszett neki, főleg, hogy pont a Chabad központtal szemben van, bőszen bólogattam, hogy ja, ja, fogalmam sem volt, hogy miről beszél (de sejtettem azért). Valami zsidó izé, ahová az erkélyről épp átlátni.

Hát igen, a kilátás. Na meg a konyha, azt végigszaglászta alaposan, még jó, hogy annyit súrolódtam. A kóser Nescafétól nagyon megnyugodott; mindig sejtettem, hogy az öreg Davidoff mégsem a cári balett díszlettervezője volt. Hát mást nemigen láthatott a konyhában, mert a nemkóser dolgokat súlyosan elrekkentettem, talán csak ha egy fél malac maradt karácsonyról a mikróban (oda elfelejtettem benézni).

Aztán hogy menjünk le a kóserboltba (valamiért piacnak hívják), hogy ő ott körülnézne. Ja persze, a Dohány utca 36-ba, már mindenki mondta, és így cím szerint könnyen oda is találtunk. Ez egy elég kis bolt, de azért el lehet benne tölteni pár félórát, efelől kezeskedem. Vettünk is ásványvizet, valami horvát kóserdából származót, de volt Szentkirályi is, szégyen. És vett még gumicukrot, amennyire én láttam, aztán volt még egy szép hosszú jelenet hitelkártyákkal és pinkódokkal a pénztár előtt, sokat mondok, ha húszan összegyűltek mögöttünk. Hát az Amex az élből bukta, a másiknak elfelejtette a pinkódját, nem káptalan a feje, sékelt nem fogadnak el, akkor mondtam lemondóan, hogy majd én kifizetem, de végül inkább előkapott egy óhéber feliratú hitelkártyát, ami állítólag csak Izrael 1967 előtti határai között működik, na azt lehúzták szó nélkül, és később ugyanúgy a kínai boltban is.

Ez utóbbi műintézetbe elsősorban műanyag edények és evőeszközök reményében tettünk egy rövidebb látogatást, kár hogy ötvenesével árusítják ezeket, mindegy, marad jövőre is. Jó, hogy tepsit nem vett, mert biztosan belefeküdtem volna. Persze ott már minden kóser volt, semmi Szentkirályi víz, ezek nem amatőrök.

Aztán már csak virágboltot kellett találni meg magyar telefonkártyát, de végül minden meglett, Telenor-csipkártya egy gigabájt értékben, szigorúan az én nevemre, igaz, előre fizetve. A száz szál La France rózsával pedig már egyedül is elboldogult. Nehéz meló, de legalább jól fizet.

Később már csak éjfélkor kellett kimenni Ferihegyre valami nőért, sajnos a rózsákat taxi hozta utánunk, mert nemigen fértek be a kocsimba, szerintem a tövisektől.

Rég volt ilyen romantikus napom. Meg hosszú.

Ez volt a csütörtök. Semmi különös, szerintem három nap alatt kialudtam volna magam, hamar regenerálódok, ki van próbálva. Csak a péntekre meg a szombatra nem számítottam.

Péntek: chabbad lubavicsi vacsora. Na jó, de hogyan öltözzünk fel. Kalap az kell, de szép fehér ingbe, vagy lehet esetleg farmerba is, nem tudom. A viberre már nem válaszolnak, közben sunyin bejött a sabbat, még jó, hogy a villanyt előre felgyújtották, az összes neont.

Kicsit elkésünk a nagy készülődésbe, de amúgy minden klappol, nők és férfiak szigorúan szétválasztva imádkoznak, illetve csak a férfiak veszik komolyan, az üveglap és a függöny mögött a csajok fecserésznek, recepteket cserélnek. De nem hosszú az egész, és nem kötelező hajlongani, David elém tol egy bibliát vagy mit, unalmamban azt nézegetem. De a hangulat jó, énekelnek, mindenki vigyorog.

Persze az egész héberül vagy ivritül megy, itt nincs Slomó, aki Óbudán mindent elmond magyarul is, magamra vessek. Különben sejtem, miről beszélhetnek, hülye magyarok, nem értenek az egészből semmit, tegyünk úgy, mintha – ilyesmik, de nem zavar. Sajnos mászkálni nem nagyon lehet, itt bent rágyújtani még kevésbé. Meg fogom érdeklődni, hogy megy ez a muszlimoknál, áh, ott meg le kell venni a cipőt. Na mindegy, még néhány vidám ének és vége, lehet menni kajálni, és az már koedukált.

A körbe-körbe asztaloknál egy páran beszélnek magyarul, bár a többség tényleg turista, helyet szorítanak nekünk, mintha minden pénteken együtt vacsoráznánk – és ami a kedvező árfekvést illeti, erről még lehet is szó.

Van egy korty aperitif, izraeli édes bor, mondjuk túl édes, de van aztán kóla meg talán másféle bor is. Az előételeket szeretem, humusz, cékla, saláták, finom kalács előkészítve, a többivel pincérek szaladnak be, elsőként a lazacnyárs jön, az egy szálkától eltekintve kitűnő. Aztán az elmaradhatatlan maceszgombócleves, nagyon rendben van. A második főfogás marhapörkölt tarhonyával, kár, hogy nincs hozzá koviubi, sőt, a hátulról előre lapozható panaszkönyvet sem látom sehol. Kezdek szétpukkanni. Pedig van süti is, és amit eddig elfelejtettem mondani: egy kedves nagydarab ember, név szerint Gyuri körbesétál viszkikkel és vodkákkal, annyit lehet kérni, amennyit nem szégyell az ember. (Velem persze nem jártak jól.) A végén házisüti, asszem lekváros, de már tönkrementek az ízlelőbimbóim, levegőt alig kapok.

David talán még nálam is otthonosabban érzi magát, egész vacsora alatt különféle izraeli és amerikai cserkész- és katonatörténetekkel szórakoztatja az ivritül tudókat, a többieket röviden eligazítja angolul. A sztorik egyébként megegyeznek azokkal, amelyeket én hallottam tőle az elmúlt két napban, egyiket-másikat simán tudnám folytatni, ha neki hirtelen másirányú elfoglaltsága akadna.

A kiadós vacsora után – de már közben is egyszer – lesétálok a Károly körútra bagózni, a biztonsági emberrel már tegeződünk, tőlem kérdezi, mikor lesz vége, megveregetem a vállát, kitartást kívánok neki, türelmet, hosszú életet. A második vizitemkor már nyitja is az ajtót, zsebéből pörköltdarabkák és sütisarkok kandikálnak ki, boldogan vigyorog.

Az egész cakumpakk ha három és fél óra volt, esetleg egy kicsivel több, de nem mondhatnám, hogy elveszett idő, annyit gyarapodtam új benyomásokban és kilókban. Na jó, főleg az utóbbi.

Másnap délutánig semmi telefon, de aztán a sabbat szépen kimegy, Davidék állófogadást tartanak az átkóserizált konyhában, mindjárt értelmet nyernek az ötven műanyag kések, rengeteg pohár fogy, iszonyú finom borok, humuszok, pattogatott kukoricák (na most megjegyeztem, hogy az kóser), kalácsok, jaj, megint százhúszmillió kalória, de semmi baj, a végére jól be is rúgunk – milyen helyes fiú ez a David.

Jövünk még, mondjuk, amikor megyünk, mert tényleg végünk van. Ha még egy üveg bort kinyitnánk, innen már csak a mentő vihetne el.