Jó, ez talán nem világraszóló hír, bár ma ő volt itt az első, sőt nem is csak ma, hanem talán egy örökkévalóság óta.

Nem is macska lehetett, hanem inkább Esterházy lelke, esetleg a tegnapi másik nyolcvan ismeretlen halotté. Nem, azt azért nem hinném (akkor már Esterházyt inkább), megnézte csak, dolgozom-e, és ha nem, miért nem.

És akkor gyorsan összekaptam magam: dolgozom, macska uraság, illetve kisasszony, mert olyan szép volt, olyan félénk, olyan kíváncsi. Aztán elszaladt, talán hogy ne zavarjon, ha éppen írnom kéne valamit ebben a jéghideg napsütésben, ezen a felső-normandiai tanyán. És igaza is van, írnom kell, leírni ezt, ami itt van. (Most megint benézett, megint elsomfordált, hálából kitettem neki kávétejszínt a lépcsőre.)

Nem lényeges talán, de vagy tíz vadmacska lakik a szomszédos üres telken, és az én kertemen keresztül vezet a szolgalmi útjuk. Eddig ő az egyetlen, aki bedugta ide az orrát, persze még fiatal, nem tud még mindent az emberi gonoszságról.

Amúgy ez a felső-normandiai ház nélkülem félig lakatlan, s most egészen az lenne, mert a másik, az állandó lakó hazament szabadságra, Magyarországra . Valójában én is csak félig lakom benne, többnyire éjszaka, mert napközben Párizsba kell rohangálnom ügyeket intézni: papíralapon visszatelepülök, és aki valamit is tud a francia bürokráciáról, el tudja képzelni, hogy ez egésznapos elfoglaltság, főleg így, autó nélkül.

Hajnalban kelek, még alig pirkad, persze nem annyira önszántamból, hanem mert világosban már nem tudok visszaaludni, elkezd pörögni az agyam, kidob az ágyból a koffein- és nikotinéhség. Aztán ideülök a gép elé, bambulok magam elé, haszontalanul kattintgatok, aztán boldogan, hosszadalmasan és unalmasan csetelek; fél énem otthonról tartja bennem a lelket, de még ha negyed is, nagyon kell.

Tegnap volt a nemzeti ünnep. Ezúttal nem bürokratikus szükségből, hanem részben kíváncsiságból, turistaságból mentem be Párizsba, meg elbúcsúztam egy még nálam is öregebb barátomtól, aki, mint minden évben, megint megy haza nyaralni. Még csak 92 éves, de tavaly kicsit elhagyta magát, már nem olyan energikus, mint az utóbbi öt évtizedben volt, amióta közelebbről ismerem. De nekem még mindig apaszerűen (vagyis épp hogy nem apaszerűen) gondoskodó, atyáskodó, a mi viszonyunk már ilyen marad végig.

Ám nekem tegnap nem is ő, akit szinte bármikor láthatok, látogathatok, hanem a turistáskodás volt a lényeg: hirtelen kíváncsi lettem a július 14-ei Champs-Elysées-re, a katonai felvonulásra, a csillogó arany- vagy ezüstsisakú testőrökre, akik lóháton, fel-le zötykölődve fuvalkodnak, s közben olyan szépen kihúzzák magukat; a pocakos lovas rézfúvosok a halálom.

Meg az a pár repülő, amelyek túlordítják a harci kürtöket, felforrósodik tőlük az ember szíve, mint a nyugdíjas, kiérdemesült méneké, amikor harci kürtöt hallanak: felkapják a fejüket, ájfónjukkal kezdenek vacakolni. Ja ők nem.

Itt nem elvárás az ünnepi lelkesedés, tegnap reggel mégis csapatostul vonult a jónép a dugig megtelt sugárút felé, végtelenül udvarias, de többé-kevésbé hajthatatlan rendőrök milliói irányítgattak minket, s mint lovak a fejükre akasztott etetőbe, időnként bele-beledugták a fejüket szép élénknarancsszínű bőrhátizsákomba. Elégedetten horkantottak utána.

Aztán, mikor végre végetért a nagy tülekedés, én már türelmetlenül el is indultam egy mellékutcában az arrafelé sejtett metróállomás felé, amikor, ha nem is teljesen spontánul, de felharsant mögöttünk a tömeges Marseillaise, egy pillanatra mindenki megállt, még a kutyák is, és majdnem csatlakoztunk a távoli kórushoz, de azért az már kicsit furcsa lett volna. Csak egy pillanatnyi lelkiismeretfurdalás szaladt át ott mindenkin, hogy lusták voltunk ottmaradni, ebben is részt venni. (A magyar himnusz más, főleg egy ideje. Kormányplakát: értelmetlen és sokszor ízléstelen, sikerült ezt is lejáratniuk.)

Aztán a Saint-Lazare pályaudvarról vissza Vernonba, mert az az én falum (kisvárosom), Párizstól egy órányi vonatozásra van. Majd egyszer elmondom a vonatot is, bár nem olcsó (olyan tízezer forint körül van oda-vissza, plusz még a metrójegyek), viszont gyors, pontos, tiszta, kellemes. Mindenki vált jegyet, pedig a kalauz sosem jön. Nem csak azért, mert nem kockáztatnak, hanem mert nem szokás bliccelni, legalábbis (kis)polgári körökben nem. A kevés diákkorú bliccelő is inkább fiatal munkanélküli, mert a többieknek éves bérletük van, szóval ezek a marginális fickók egyszer-egyszer megteszik, hogy jegy nélkül szállnak fel, s ha mégis jönne a kalauz, szökőévenként egyszer (de hát ez pont szökőév), alázatos képpel kidumálják magukat. Fizetnek, de nem a borzalmas drága, talán négyszáz eurós büntetést, hanem csak a rendes jegyárat, esetleg még valami pluszt is, a béke kedvéért.

Mindez lényegtelen, felületes megfigyelés. A lényeg az, hogy reggel hogyan jutok be a pályaudvarra, este pedig hogyan haza. Mert én, mint már céloztam rá, nem bent lakom a városban, hanem egy kis villatelepen, a hegy (dombkorona) tetején, amely hosszan fut fent, a Szajna partjának vonalát követve.

Először a szomszéd magyar srác hozott-vitt naponta, de amikor a negyedik itteni napom hajnalán a családjával elviharzott Debrecen irányába, elővettem a garázsból a 12 sebességes biciklit a hozzátartozó hatalmas lakatolónyűggel együtt, s lecsorogtam a pályaudvari kerékpártárolóhoz. Csak egyszer tanyáztam egy kisebbet, amikor direkt ráhajtottam egy üres kólásdobozra, hogy lássam, mi történik. Hát az történt, hogy az első kerékkel középen belapítottam, s az szépen beszorult a kerék és a sárhányó közé. A bicikli leblokkolt, és én tenyérstoppal landoltam az előttem szétterülő murván. Még csak le sem horzsoltam a bőröm.

Viszont hazafelé a szerpentinen már nem voltam képes feltekerni, szégyenszemre tolnom kellett a bringát, izzadtam, mint egy ló, kilihegtem a tüdőm. Asszem, nem nekem való már ez a cirkusz, gondoltam, és száműztem ezt az állítólagos közlekedési eszközt, vissza a garázsbéli pókhálók közé.

Azóta stoppolok. Reggel kiállok ide a ház elé, az egy autó széles aszfaltozott ösvény szélére, jön az első autó és fölvesz, bevisz a kábé öt kilométerre lévő pályaudvarra. (Az első nap pesszimistán gyalog elindultam, akkor az első kanyar után ért utol egy szörnyű állapotban lévő Ford Fiesta egy húszéves, kezdő sofőrrel, aki szintén az óránkénti egy vonathoz indult, épp csak hogy elértük.)

Útközben azt is megbeszéltük, hogy este megint találkozunk, és majd hazahoz. De valamiért nem jött (láttam a tragacsát a parkolóban), egy ideig vártam, aztán kisétáltam a város szélére, ahol a mi erdei utunk indul, s ott már az első kocsi megállt, és boldogan hazahozott. Mondjuk, kis rábeszélésre azért, mert eredetileg nem ide, a mi kis villatelepünkre tartott, hanem a másfél kilométerrel távolabbi szomszéd faluba, ahol a kocsma van.

A második napon már a kapu előtt lecövekeltem, végre egy décapotable (magyarul cabriolet) állt meg, a városi postásnő ment munkába, s végig vígan bagóztunk.

Azóta már szinte minden közelebbi és távolabbi szomszédommal ismerjük egymást, mert reggel ők visznek le, állítólag valami nem hivatalos, nem pénzdíjas vetélkedő is kialakult itt, Le Hameau de Normandie-ban (ez a tanya neve), hogy ki ér ide pont akkor, amikor kilépek. Estefelé más a helyzet: akkor a közeli Blaru lakosságát térképezem fel, egyedenként. Viszonzásképp ők pedig a mi kis tanyánk felé tesznek kis kitérőt (persze előtte előzékenyen közlöm velük, hogy erre rövidebb, ami ha nem is igaz, de első hallásra talán hihetőnek tűnik, vagy ha nem, kétségeiket ügyesen elrejtik előlem).

Már kezdett bántóan gördülékenyen menni a dolog, úgyhogy tegnap reggeli útitársnőmet kikérdeztem a helyiek stoppolási szokásairól. Állítólag én vagyok itt európaiak közül az első fehér ember, aki ilyesmivel próbálkozik, a többiek biztosan azt hitték, eleve reménytelen, mint mondjuk macskát idomítani.

Mindegy is, asszem én pont az ilyen helyzetekben érzem otthonosan magam.

Ma például a francia személyimet szándékozom megújítani.