Most, ahogy így Felső-Normandiában belenézek a hajnali ködbe, visszaemlékszem rá, mikor voltam itt először. Borzalmasan régen, 49 éve, persze még nincs egy fél évszázada sem, de mégis, nem tegnap volt.

Másodszor pedig három évre rá, miközben talán az egész világ megváltozott. Érdekes módon a jó irányba, ami ma már teljesen elképzelhetetlen. Simán hazugságnak hangzik.

Amikor először jöttem, még gyerek voltam, úgy csodálkoztam rá a világra, hogy nemigen voltak szavaim arra, amit láttam, magamba szívtam. Tizenhárom-tizennégy évesen, a hetedik általános után még meglehetősen buta voltam. De az az egy nyári hónap, amit akkor Franciaországban töltöttem – és egyben először külföldön – megindította az agytekervényeim feltöltődését. Persze ettől szerencsére még nem váltam felnőtté, de mintha kezdtem volna belelátni, milyenek a felnőttek, mekkora lehet a világ.

1967 különleges pillanat volt Franciaország életében is. (Már azon kívül, hogy én először ideérkeztem.) Nem olyan különös, mint mondjuk 1968 tavasza-nyara, Prága és a Boulevard Saint-Michel kockaköveinek barikáddá emelése, sőt inkább mintha ennek az ellenkezője történt volna. Mintha körülöttem mindenki hitt volna a ha nem is békés, de töretlen fejlődésben, a Beatlesben, a Rolling Stonesban, sőt, akkor már a Steppenwolfban is. Izrael hat nap alatt legyőzte az arabokat, megszállta a Sinai-félszigetet egészen a Nílusig, akkora lett, mint ma. (Amíg a háború folyt, a magyar belügy még nem adta ki az útlevelünket, úgyhogy muszáj volt drukkolnom a zsidóknak, hogy hamar végezzenek.)

Mikor a vonatunk befutott a Gare de l’Estre, már kora reggel ragyogott a nap, de nem volt kánikula, hanem felhőtlen tavaszi idő. Apám beültetett minket a nyüzsgő párizsi pályaudvarhoz legközelebbi caféba, megismertem a chocolat chaud-t (számomra egyszerű kakaó) és a croissant-t. Életem első francialeckéje volt. Aztán, amíg anyámmal valami fontos dolgokat kellett megbeszélniük, engem elengedtek, hogy egyedül, gyalog fedezzem fel magamnak Párizst egy fényesen csillogó ötfrankossal a zsebemben. (A pénzt ugyan metrójegyekre meg más luxuscikkekre kaptam, de akkor még spórolós lehettem, meg hát annyira szépnek láttam, nem volt szívem felváltani.)

Először indultam világot látni a Montmartre dombjával a hátam mögött, igaz, nem könnyen szakadtam el, mert eleinte rengeteg pornómozi kirakata előtt kellett elhaladnom. Aztán egy kis metrótérképpel a kezemben, de gyalog becéloztam a Champs-Élysées-t, mert arról már korábban is láttam fotókat. Nem tudom már felidézni, mennyire voltam elájulva attól, amit láttam, de persze nekem minden új volt, az autók, a házak, az emberek. A pesti szürkeség után a rengeteg szín, a prehippi világ, a mosolyok, a gazdagság, az optimizmus, a nagyság, a szépség.

A megbeszélés szerint délután ötkor találkoztunk az Eiffel-torony alatt, mert abban biztosak voltunk, hogy odatalálok. Így is lett, de az egész napos étlen-szomjan intenzív séta végülis leterített, s anyám karjaiba omlottam: életemben először boldogan elájultam. Persze csak egy pillanatra, egy kis Perrier gyorsan magamhoz térített, és Csernus Tibi bácsi a cabriójával körbevitt minket a lámpáit gyújtogató, esti Párizson. Egy nap alatt a világ.

Azután elmentünk nyaralni, először Trouville-ba, a vad tengerre néző Les Roches Noires kastélyba. Először egy előkelő étteremben kénytelen voltam fekete kagylót enni, mert hiába is kértem, nem kaptam rántott húst, aztán kis rákokat is, mert éhes maradtam. Már másnap én is túrtam a homokot az idétlen kagylókért, amelyekből apám végül levest főzött, a halpiacon pedig papírzacskóba olyan kis – szerintem még élő – rákokat méretett, fejenként vagy tíz dekát, aminek csak a fejét kellett kiköpni. Megkaptam életem első csíkos tengerésztrikóját, a valódit, a félhosszú ujjút, a vastag anyagút. Azóta mindig volt ilyenem, most is ott vár fenn a szobámban, hátha hűvösebbre fordul az idő.

Trouville után még egy óriásit autóztunk, le délre, Ramatuelle-be, ami egy kis, középkori falu a St. Tropez-i félszigeten, nudista strandok gyűrűjében. (Ezeket – gondolom, anyámra való tekintettel – akkor még nem látogattuk végig.) De volt egy kis, kétszobás hegyi villánk trópusi kerttel, kabócaüvöltéssel, csodálatos estékkel és reggelekkel, körbe-körbe a Földközi-tengerrel. Otthoni főzéssel, fenséges illatokkal, mindennapi új felfedezésekkel.

Végül vissza Párizsba, ezúttal az Alpok lábai mentén, kis Citroen deux chevaux-val (a kacsát akkor még nem hallottam, majd csak később, itthon). Anyám múzeumot akart látni, én farmer- és lemezboltot, és úgy is lett. Elmagyaráztam apámnak, hogy csak a Levi’s ér valamit, a többi hamisítvány, persze akkor még kőkemény, indigós anyagból, fémgombokkal, megállt egyedül a sarokban. Megismerkedtem egy popsztárral (Michel Jonasz, valami távoli rokon), adott dedikált kislemezt, aztán apám Maurice haverjának óriási lemezboltjában szabadon válogathattam az LP-k között, kitárult előttem a világ. Sírtam, hogy ne menjünk még haza. Anyám szigorúan nézett.

Vagy negyven évvel később megtudtam, hogy apám jól eladósodott azon a nyáron.

Párizs után itthon nem volt olyan egyszerű az élet. Furcsa volt tudni, hogy nem csak ez a világ létezik, bár arra nem emlékszem, hogy különösebben rosszul éreztem volna magam. Egyszerűen csak egyre többet fogtam fel a külvilágból, volt már összehasonlítási alapom, nem hittem el mindent, amit az iskolában vagy a rádióban mondtak.

Aztán jött 1968, először az egyre szabadabb levegő, Párizsban fellázadtak a Cohn-Bendit-féle egyetemisták, azután a nyárvégi csehszlovákiai bevonulás, gimnazista lettem, kicsit felnőtt. Dohányozni kezdtem és franciát tanulni.

Akkoriban meghívólevéllel lehetett külföldre utazni, de a család egyik tagját mindig itthon kellett hagyni, túszként. Utánam az öcsém következett, aztán 69 nyarán egy közös nyaralás Jugoszláviában, a tengerparton (először vezethettem a kis Citroent), és egy évvel később nagy, kéthónapos nyelvtanulós vakáció Franciaországban, végre egyedül, az anyám nélkül.

Nem is a világ változott meg addigra, hanem én. Megint volt Trouville, habzsoltam a tengeri herkentyűket és az életet, bár az egész kapott egy kis negatív mellékzöngét is: ezúttal velünk jött a lemezboltos Maurice érettségiző nagyfia, akinek ez valamiféle elvonókúra is volt. Ki kellett szakítanunk a párizsi nagy luxuséletből. Bár szívtunk egy kis marihuánát is (én menetrendszerűen rosszul lettem tőle), de az ennél komolyabb anyagoktól távol kellett őt tartanunk. Tehát főleg cigiztünk és viszkit ittunk, és én azt is csak mértékletesen. (De hogy Deauville-ban bagózni lehetett a moziban, arra tisztán emlékszem.)

Aztán Párizsban pesti Micu barátom végigcipelt a város nevezetességein, de a Sainte-Chapelle udvarán megmondtam neki, hogy ebből most már elég. Dög meleg van, és már annyi gótikus szart láttunk, üljünk be inkább egy caféba, és felelőtlenül, léhán nézegessük a lengén öltözött csajokat, és dohányozzunk vadul. (Már tudtam franciául kérni a Gitannes-nál valamivel gyengébb, de ugyanolyan ízű, kék-fehér-piros dobozú Française füstszűrős cigit, de kár, hogy már nem gyártják.)

Micu nagyképűen bretagne-i vitorlástáborba vonult, engem apám levitt délre, a Toulon melletti Six Fours tengerparti nyelvtáborba, ahol három hétre összezártak egy csomó elzászi kortársammal, akiktől pillanatok alatt megtanultam az aktuális argót, pettingelni, óriási biciklitúrákat tenni. Persze el-elszökdöstünk a táborból a környező kocsmákba is. Egyszer az apám eljött meglátogatni (ő akkoriban a nem túl távoli Massif Centralban valami falusi színházi fesztiválon fűzött egy állati szép színésznőt), amire szükség is volt, mármint a villámlátogatására, már csak a zsebpénz-utánpótlás miatt is.

A három hét után nagyképűen franciául próbáltam beszélgetni vele, ő is meg a nője is röhögtek; állítólag kifejezetten elzászi akcentusom lett. Ramatuelle felé félúton megálltunk ebédelni Draguignanban, egy hegyi kisvárosban. A kaja után a felnőttek odaintették az étteremben lebzselő helyi firkászt. Másnap két Cote d’Azur-i helyi lapban is – az egyik a Nice Matin volt! – megjelent egy kisebb, de fotóval illusztrált cikk a pesti nagykamasz diákról (hosszú lábak, nagy haj), aki lám, idejött civilizációt és francia nyelvet tanulni, haj de érdekes. Még nemrég is megvolt nekem, valamelyik fiókban.

Azután St. Tropez már egy őrület volt. Hippitanya, akárcsak Ramatuelle, ahová a párizsi nagyfiúk és nagylányok ideiglenesen beköltöztek, s minden reggel velük döcögtem le a környező strandokra, este meg a városba, csak úgy flangálni, meg diszkóba is. Vevődött nekem mindenféle furcsa ruha, például anyagában mintás barna trapéznadrág, ezt aztán otthon anyám nőinek minősítette és elkobozta; ő hordta. Belógtam Joan Baez-koncertre (pontosabban másik húsz huligánnal együtt az autók tetejéről egy kőfalra felmászva hallgattam-néztem végig a műsort), sokat lebzseltem egy indiai teázóban, ahol Beatles-szitárzenére gomolygott a sűrű marihuána-füst, és mindenféle szőnyegeken ültünk átszellemült arccal. Azért ma már úgy gondolom, engem csak ilyen pici indiai illatos cigikkel kínáltak meg, de az illúzió kétségtelenül megvolt.

Még megtanultam egyedül vezetni a dülöngélő, nem vészesen gyors kis Citroent, aztán lassan véget ért a nyár, elhatalmasodott rajtunk valamiféle dekadens spleen, megmakacsoltam magam. Komolyan leültünk beszélni az apámmal. Közöltem vele, hogy soha többé nem akarok hazamenni, ő zavartan hebegett valamit egy bentlakásos gimnáziumról, amit örömmel hallgattam. De hát ott volt anyám, akiről mindketten tudtuk, hogy ezt nem fogja annyiban hagyni, megmozgat fűt és fát, felszólal az ENSZ-ben, elraboltat a KGB-vel, és különben is, kiutazásom előtt tanú előtt kellett megfogadnom, hogy semmiképp nem maradok kint. Ez volt a kemény realitás.

Mintha a fogamat húzták volna, hazavonatoztam.