Vigyázat harapós kutya.

Van nekem egy kutyaszerelmem itt Monoszlón, a Sznuki, ha sokáig nem lát, nem biztos hogy megismer, csak szagról persze, az tuti. Meg ha beszélek hozzá, akkor abbahagyja az ugatást, mit akar ez a marha? gondolja, de már sejti, hogy csak én lehetek, mert hát mások azért nem olyan közvetlenek vele.

Eleinte persze engem is meg akart harapni, letépni a fejem, hát idegen, gondolta, de kitartó voltam, egy-két hét alatt megenyhült, persze kapott pár gyári virslit is közben, hogy arról én jussak eszébe és viszont.

Szóval kapcsolatunk ma már lassan három éves (sőt, előtte egyszer láttam kölyökként is, amire én emlékeztem, de ő nem). De nem felhőtlen (mármint a kapcsolat). Miért kié az?

Tavaly ősszel, amikor maradt valami tényleg ehetetlen virslim, lassan beadagoltam a fejébe, a képen látható alapállásban: ő támasztotta a kettőnk között húzódó terméskő kerítést, én felülről, egy padon állva etettem őt. Virsli szájba, harap, nyel, virsli szájba, harap, nyel. Aztán a virsli elfogyott, de az ujjaimból akkor még megvolt vagy tíz, és neki is maradt a harapásból bőven. Akkor megharapott.

Na nem mondom, hogy nagyon erősen, még azt se, hogy annyira fájt volna, inkább csak pánikba estem, és kirántottam a kezem a fogai közül. Persze rá is üvöltöttem közben.

A rántástól a fog hegye beakadt, lett egy kis vérző seb a bőrön és a körmöm alatt egy kis folt. A vérzés egy perc alatt elállt, a sötét folt maradt. Mostanra nőttem ki. 

Nem volt harag egyik részről sem. Azóta is simogatom, azóta sem harap. Illetve harap, mert ez a természete, de nekem nem fáj, nem hagy nyomot, és vagy időben elhúzom a kezem, mielőtt ez a dolog komolyabban elmérgesedhetne, vagy pedig, mint ma is, hosszasan, csendes, korholó szóval győzködöm, hogy játsszunk inkább mást, s a legtöbbször hallgat is rám.

Szóval mindig jóba vagyunk. Ja, tanulság, az nincs.