Mediterrán kávézó

Napsütötte, kurva hideg vasárnap volt.

Etyekre Pátyon át, ahogy a közmondás is tartja, arra mentünk, ott pedig a pincesor megtekintése után rátértünk a Felcsúti útra, eredetileg csak azért, hogy már megint lefotózzuk a Korda Studió New York-i utcaképét, ha már aznap nem lehetett szerencsénk az eredetihez. Nekünk is kellett volna egy kis szabad levegő, még ha csalás is az egész.

De a Korda Studiónak csak a portájáig jutottunk, onnan előbb kedvetlenül, majd fokozatosan egyre kedvesebben jól elhajtottak, illetve fejenként háromezerért akár még be is engedtek volna nagykegyesen – és amúgy elég rugalmasan, mert különben mindenki másnak előre be kell jelentkeznie a honlapon; magyarhon, lapon, így unlak, szép hazám.

Nem fizettünk, továbbálltunk, így mulatt egy magyar úr és ír.

Sütött a nap tovább, ingyen, még mindig délelőtt volt, a népek a templomban, az utak kihaltak. Az előkelő kastélyparkba szerkesztett úri golfpálya ilyenkor még téli álmát alussza, a félig befagyott víztározóban kacsák fürdenek és/vagy korcsolyáznak, de nem engedik magukat lefotózni: amint kiszállunk, felrebbennek, amint visszaülünk, leszállnak megint. (Nagyon viccesen korcsolyáznak, akik közülük a jégre érkeznek, aztán, amikor az egyikük megint felrebben, az összes süldő vadréce követi. Tesznek még egy kört ránk.)

Az Etyekről induló Felcsúti út, ezt most egy életre megtanultam, nevével ellentétben Alcsútdobozra visz, megint templom, megint tele, csak úgy tarkállik a sok műanyag Trabanttól az út két széle. Én meg már, buta pesti, azt hittem, itt Orbán, vagy ahogy errefelé ismerik: Mészáros már mindenkinek vett legalább egy négyütemű Skodát. De nem. Csak az a sok gyönyörű termőföld mindenütt, a harmadik, negyedik faluban is szépen kitáblázva: Felcsút Mgtsz, hirtelen nem is tudom, ez most a miniszterelnök leánykori neve, vagy valamelyik pereputtyáé-e. De már csak a táblák is belekerülhettek egy kisebb summába, és akkor még a mögöttük lévő földcsodákról nem is beszéltünk.

De hát nem azért vetett erre jó sorunk, hogy az új föld- és bányabirtokos réteg gyors és nyilvánvalóan százszor is megérdemelt felemelkedésén busongjunk, majd ha mi is miniszterelnökök leszünk, nyilván lophatunk eleget, addig meg ott van a lottó, senki sem sajnálja tőlünk a gazdagságot. (Jó, az állami szerencsejátékon is egyelőre mindig a Vajna nyer, de tudunk várni, mást se nagyon.)

Hanem Alcsútdoboz smafu. Hosszú utcafalu, vacak házak, csak egy-egy szebb portát látunk, meg vadiúj kocsibejárókat, mi mindent takarhat itt a beton. A falu amúgy egybeépült Felcsúttal, valahol félúton szalad el közöttük a csilivili kisvasút egyelőre még szűz keskeny sínpárja, de látunk egy akkora és olyan tiptop állomásépületet, hogy a Nyugati ahhoz képes lepattant falusi budi, tiszta Igori ez az egész, az ember alig várja, hogy megszólaljon a megafon: a kevert italoknak erős késésük van.

Felcsút azonban sokkal elegánsabb falu, látszik, hogy itt adva van a külcsínre is, például a Kastélyóvoda lehetne a Rózsadombon is, és akkor még szót sem ejtettünk a csiricsáré Makovecz-stílben elkövetett Puskás Ferenc fociakadémia egész estét betöltő impozáns épületegyütteséről, beleértve a szigorú kapuügyeletet a sorompókkal és a fűtött műfüves pályákat. És ott van még a Sancho Panza vagy milyen stadion is az örökké üresen ásító lelátóival és az ugyancsak szüntelenül füstölő kéménytornyaival. Van ingyenes parkoló is, nem úgy, mint a River Plate stadionja környékén Buenos Airesben, ahol csak szabálytalanul képes az ember megállni, s még azért is fizetni kell, ha másnak nem, hát a mindig arrafelé lebzselő suttyógyerekeknek, hogy ne lopják le a tükröket, míg az ember kicsit körülnéz.

Ennyit a fjordokról vagy mik vannak ott.

Szemben a kulturált autóparkolóval nagy gépek sürgölődnek (persze nem vasárnap, azt a kereszténydemokraták kedvéért kihagyják, inkább hétköznapon dolgoznak éjjel is), valami mocsarat töltenek fel murvával. Egyes illetők pedig, kik határozottan a Nagykörúton belül nőttek fel, csodálattal tekintenek az itt elterülő kultúrtáj télen is délcegen álló jellemző növényeire: „Milyen szép búzaföld”, kiáltanak fel önkéntelenül is. Még a fel-felrebbenő nádirigók sem keltenek bennük gyanút. „Ja, mocsári búza”, segítek én is. „Pont, mint a Balatonon”, teszem hozzá, mielőtt még összes botanikai tudásom kimerülne.

De itt már vissza kell fogni ellenszenves nagyvárosi szarkazmusomat, szent helyen járunk, csendben kell ezt, mint a templomban, még ha a TEK csak láthatatlanul figyel is. A miniszterelnök víkendháza mellett állunk, s ha momentán hideg is a kémény, tetején a kereszt figyelmeztet: nem pogány népek lakják eme gusztusos parasztházat, vagy legalábbis ezt a minden városi kényelemmel ellátott, de amúgy nem túl hivalkodó lakot. (Sajnos még a jó ízlés csíráit is muszáj konstatálnunk, persze eltekintve a napot is nagyrészt eltakaró hatalmas stadiontól az egy autónyomos szűk kis utca túloldalán: a hóhérnak lenne kedve itt lakni, főleg meccsnapon. Meg azon túl is.)

Persze hóhért nem merünk azért hangosan emlegetni errefelé, mert itt a falnak is füle van, ha más nem, hát malacfüle. Különben nem kolbászból, hanem világosra pácolt keményfából van a kerítés.

Néhány facebookra szánt emlékfotó után magára hagyjuk a nélkülünk ismét néptelenre halt Puskás Ferenc utcát, ám szemben melegen ajánlja magát a Mediterrán Kávézó. Bár így kívülről nem túl impozáns, valójában alig nagyobb egy jobban megtermett buszmegállónál, ám fedett, fűtött, s nyilván telis tele van banános meg kókuszos sütivel, koktélokkal, Pastissal, meg minden gyönyörűséggel, amit a Földközi-tenger medencéje kínálni képes.

Ja, de mégsem.

A lepukkant falusi presszó üres, mint spájz a felszabadulás után, három csomag nógrádi ropi és egy bögrében négy enyhén rózsaszín kakasos nyalóka képviseli az ételkínálatot, bármelyik fővárosi gourmet megnyalhatja helyettük a szája szélét.

A kiszolgáló hölgy azonban rendkívül kedves, borzalmasan sajnálja, hogy épp nincs fagyi (a hely specialitása, persze csak az adekvát évszakokban), és bizalmasan azt is közli velünk, hogy nem, a miniszterelnök úr, még sosem tette be hozzá a lábát, még ha ide is lát egyenesen a budija ablakából.

Vagy épp azért, gondoljuk, és mi is hasonlóan kedvesen búcsúzkodunk. Bár sokkal rövidebben.