Ma Josephine Bakerrel megyek moziba, ő választott filmet meg pattogatott kukoricát. Pattogok.

Míg a végtelen sorban állunk disznóeledelért, előbb lecseszek egy elénk szteppelő szerencsétlen adóellenőrt, minősíthetetlen hangon messze magunk mögé utasítom, majd egy ifjú, amúgy jóravaló hölgy közvetlenül mellettünk a lépcsőre veti magát, kiabál: „Nem bírom tovább!”. Filmkritikus lehet.

Aránylagos jókedvem van, iszonyúan morgok. Valahol mélyen gyilkosos kémfilmre vágyom, vagy csak egyszerűen egy dupla viszkire, jéggel, szódával.

Előttünk négy üléssor meg a vászon, köztünk két zsákszerű lény, talán nők, nem szeretik, hogy nekünk is eladtak két jegyet. Én sem.

Ez a Puskin régi nagyterme, a plafon három kiló arannyal és kétszáz tonna stukkóval terhelt, remélem, már nem nyitható, kint második bundát húznak magukra a jegesmedvék. Függöny szét, csak hogy lássuk, milyen széles a vászon, rajta a Los Angeles-i 2-es sztráda, faltól falig bedugult, csupa limbóhintó meg ilyen öreg Saab kabriók, kábé ötezer fok lehet, tuti, hogy megfőtt a fejük rég.

Amúgy ez nem is sztráda, egy tyúkszaros studióudvar, mögévetítették a belváros hevenyészett látképét. Pár percig hezitáltak, nem mutatna-e jobban Las Vegas (nem), majd az asszisztensek hirtelen hátrébblökdösték a buszon érkezett bámészkodókat, eksön!, a bárgyú képű, otthoni fitnesszhez öltözött statiszták kirángatják egymást az álló autókból, top-shop talajgyakorlatokat végeznek a leggagyibb, de még annál is hangosabb műzenére (a Beach Boys forog a zsírjában).

Felhördülök a rémülettől, az elénk jegyet váltott két zsáknő felháborodottan arrébb ül, látványos kézmozdulatokra ragadtatják magukat, de a hangjuk nem hallatszik a vászonból áradó borzalmas zajnak köszönhetően.

Tart még a pattogatott kukorica, miért mennénk most ki?

Alig érjük meg a következő jelenetet, amely távolról sem éri meg az ehhez szükséges erőfeszítést, a férfi főhős (?) egy vízözön előtti nyitott kabrióból egy ujjal kimutat, elszáguld (micsoda baromság, hogy a kaliforniaiak állítólag mosolygós, higgadt grállovagok), a főhősnő (szörnyűséges gnóm, bazedóvos szemekkel, olyan jellegtelen arccal, amely – szerencsére – alig látszik ki a kilónyi púder alól) nem találja a Toyota Prius sminktükrét, bár mentségére legyen mondva, csupán 40-50 IQ hiányzik neki ehhez.

Az agyhalott rendező (hacsak nem a pincsikutyája szellemi terméke mindez) máris a következő snittre száguld, kis híján felébredek, amikor a többiek látják, ahogy a Warner Bros filmstúdió falai között található Starbucksban heroinunk úgy tesz, mintha egy végtelenül debil fogyasztói reklamációt hallgatna, de valójában nem hallja, az alaktalan fejében található receptorok épp vitustáncot járnak. Ő az a tipikus kiszolgáló személyzet, aki képtelen egyszerre minimum egy dologra koncentrálni, nyilván egy maszek űrutazáson vesz részt, félúton a Mars felé.

Valójában színésznőnek készül, ma is van egy meghallgatása, ha nem aludnék rettentő mélyen, bizonyára szívszélhüdést kapnék az izgalomtól.

Nem tudom, hogy ehhez képest időben mikor derül ki, hogy a férfi főhős anyagi és karakterbeli nehézségekkel küzdő népzenész, akinek a filmben hallhatóakhoz hasonló gagyi slágereket kell játszania, miközben zongorálási tehetsége lepukkadt fekete karriervirtuóz szaxofonosokéval vetekszik, de ahhoz azért még fel kéne szednie pár száz kilót.

Ha nem mondják, el sem hiszem, hogy ez a két jelentéktelen, ámde rendkívül tehetségtelen ember a kilenc és fél órás film során összejön, ami még hagyján, de előtte, alatta és utána minden különösebb indok és előzetes értesítés nélkül állandóan dalra és táncra fakadnak, aminél elkeserítőbbet még a jelenlegi kormánypolitika sem igen képes produkálni, sem idehaza, sem pedig a tengeren túl.

Ezzel nagyjából belőttem a film színvonalát, amin csak az volt képes rontani, hogy időnként mindezt megfordítják és hátulról előre megint lejátsszák, bár az is lehet, hogy ezt csak a gépész művelte velünk, akit időre és/vagy méterre fizetnek.

Valahol azt hallottam, hogy ezt a filmet (Kaliforniai álom) Oscarokra jelölték, mindenesetre mi visszakértük a jegy árát, s ami még ennél is meggyőzőbb, vita nélkül vissza is kaptuk. Ezután dalolva, szteppelt kabátban, idétlen tánclépések felhasználása révén távoztunk a legközelebbi tömény szeszt árusító műintézmény felé, ahol ma is tartózkodunk, és a földön fetrengve artikulálatlanul üvöltünk.