Vihar egy pohár vízben

Én önmagáért az életért nem vagyok hálás. Van élet, amit érdemes élni, és van olyan is, amelyet már nem. Vannak fájdalmak, amelyeket az ember úgy, ahogy elvisel, és vannak olyanok, amelyeket szintén, talán nem is olyan nehezen, de örömet már nem lel bennük, semennyit.

Na mindegy, szóval itt hajózunk a viharos tengeren, a szél tépi a rongyosra használt, mocskos, ezer éve ki nem mosott vitorlát, az árboc jajong, sikolt, mihaszna tengerészeink halálra rémültek. Korbáccsal kell őket felhajtani a kötélzetre, ocsmány, buta, faragatlan férgek mind, csak az ótvaros, jelentéktelen, szar életük miatt remegnek, jajveszékelnek, s mivel még ostobán babonásak is, rémült képpel hányják a keresztet vagy valami elfeledett görög imát mormolnak egész nap az ő szerencsétlen pogány isteneikhez.

Bár a vihar soha nem csillapodik egy mákszemnyit sem, közben meg mégis halad a hajó ismeretlen, titokzatos célja felé. Engem, a kapitányt néha hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet az, milyen új szárazföldet, éghajlatot, ismeretlen állatokat-népeket ismerünk majd meg, mikor pedig valójában már nem is akarok új élményekre szert tenni, és ha bárki belegondol, beláthatja, hogy bőven elég nekem, amit eddig átéltem. Annál már csak rosszabb jön majd.

De amikor a matrózok, ezek az alávaló férgek nem figyelnek, a kimerültségtől szinte halottan alszanak, és alattomosan dolgoznak bennük az egész napi rémületes élmények, amikor sebhelyes testüket elernyesztve öntudatlanul himbálóznak fedélközi nyomorúságos, kötélből font függőágyukban, nagyokat horkantanak és öntudatlanul finganak, mert hát valamennyi babot kapnak, mást nemigen mostanában, szóval amikor biztosan nem látnak, akkor bizony rám is rámtör a rémület, én is reszketek a félelemtől, nem hagy nyugodni, olvasni vagy aludni, én is keresztet vetek vagy a saját pogány isteneimhez fohászkodom, nyüszítve kuporodok az egyik sarokba, és előtte még a gyertya lángját is kioltom, hogy élet semennyi ne pislákoljon a kabinomban, ne vonzza ide a gonosz démonokat.

Már több mint két éve, hogy tengerre szálltunk, nem is emlékszem világosan a kikötőre, az otthonunkra, a szilárdan álló házunkra, nőmre, akit odahagytam, aki lassan megvénül majd ott, míg én itt a szörnyekkel hadakozom, a gyerekekre, akik felnőttek lesznek nyilván, mire hazaérek, ha egyáltalán hazaérek valaha is. Hiszen ez még csak utunk kis része, amit eddig megtettünk, és már így is úgy hullanak az emberek, mint a hó, időnként elragad közülük egyet-egyet valami óriás tengeri szörny, agyoncsapja a fedélzetre lezuhanó törött vitorlarúd, halálra isszák magukat, mert persze ellopják a rumot, lefizetik a fedélzetmestert, mindenféle undorító szívességet tesznek neki, hogy egy-két percre megváljon a kisraktár kulcsától. És van, aki szánt szándékkal a habok közé veti magát, akit úgy nyel el a tenger, mint egy hetekig éheztetett vadállat, s oly elégedetten zárul össze a hullája felett, mint nőm, ki egykori, tíz év előtti szeretkezéseink után pirosra vált arccal, pihegve elfészkelődött vánkosai között, hogy aztán egyik pillanatról a másikra bódult álomba hulljon.

Nem tudom már az arcát felidézni.

Nem tudom már, miért vágtunk bele ebbe a kalandba, csak halványan rémlik, hogy pénzt, dicsőséget remélhettünk attól, hogy az ismeretlen felé útra kelünk, nem emlékszem, hogyan győztük meg magunkat, hogy biztosan megéri majd, fogalmam sincs, hogyan sikerült rábeszélnem a gyanakvó, zsugori, de persze pénzéhes bankárokat, hogy sokévi bőséges készlettel szereljék fel a hajót. Annyi bizonyos, hogy sok eszünk nem lehetett, sem nekünk, azóta is a tengeren senyvedőknek, sem nekik, akik immár bottal üthetik nehezen megszerzett vagy apjuktól örökölt pénzük nyomát. És előrelátók sem voltunk, vagyis én nem voltam, meg körülöttem senki más sem, hiszen e két év alatt, miközben szigorúan takarékoskodnunk is kellett minden kiló babbal, minden deci rummal, szóval utunknak már ebben az első szakaszában szinte minden néven nevezendő készletünknek a nyakára hágtunk, és látom az embereken is, a saját derekamon lötyögő nadrágomon is, hogy erősen lefogytunk, erőnk elszállt, már csak dacból hajózunk tovább összeszorított foggal a nagy semmibe, hatalmas, még a mainál is borzalmasabb tengeri viharok felé, amelyek biztosan eltörik majd a hajó gerincét, feldobnak minket az égbe, ahonnan fejjel lefelé zuhanunk vissza a mocskos, undorító, döglött halaktól és más tisztátalan tengeri lényektől hemzsegő habok közé, hogy magunk is ott leljük a halálunkat, hacsak nem már a levegőben száll ki belőlünk a szusz, és gebedünk bele a jeges rémületbe.

Hogy mi hajtott minket ide? Ma már kezdem megérteni, hogy nem a hideg számítás, nem a haszon vagy a dicsőség reménye, nem a kalandvágy vagy a kötelességtudat, nem az, hogy így gondoltuk a családunkat eltartani, a magunk férfias küzdésvágyát kielégíteni, hanem csakis a vak elbizakodottság, valami dölyfös, értelmetlen kivagyiság, nagyképűség, na meg a végtelen ostobaságunk.

Persze, most, hogy milliónyi mérföldre eltávolodtunk a szárazföldtől, a virágoktól, a növényektől, az állatoktól és az emberektől, akik persze maguk is csak nyomorult férgek, szóval most már késő ezen bánkódni, felesleges. Gyakorlati szempontból ennek sincs semmi haszna, hiszen hajóznunk kell tovább, újabb sebeket szerezni az úton, újabb halottaktól vállrándítással megválni. Vissza semmiképp sem fordulhatunk, mert innen már a túlsó part nyilván közelebb van. De ha mégsem, mert azért azt biztosra nem tudhatjuk, annyit mindannyian megértettünk már rég, hogy most visszafordulni, az a biztos halál, az elviselhetetlen szégyenről nem is beszélve, és inkább pusztuljunk el nyomorultul idekinn, a nyílt óceánon, mint hogy éhen- és szomjanhalva, sós csonttá és bőrré aszalódva, kísértethullaként, üres kézzel álljunk asszonyaink, gyermekeink és a bankárok elé.

Ha nem ülnék, gubbasztanék magam is itt, ebben a sötét sarokban, ha lenne jártányi erőm, hogy felálljak, és felemeljem valamelyik kezem ügyébe eső nagy tengerészeti kézikönyvet, akkor már nem tudom melyikből, de az egyikből bizonyosan kiolvashatnám, hogy tuti jó irányba megyünk, hogy ez a mocskos, gyilkos vihar végeredményben az ígéret földje, a földi paradicsom felé sodor bennünket, és talán azt is kiolvashatnám ebből a könyvből, hogy egy vagy két, esetleg négy hónap múltán épségben oda is érünk, kikötünk egy csendes, szélvédett öbölben, vidám delfinek fognak a hajónk körül úszkálni, gazdag halfogásra teszünk szert a vízen, és kövér szárnyasokat lőhetünk a szárazföldön, aranybányára bukkanunk, tüzes bennszülött nőkre, friss gyümölcsöket szedhetünk a fákról, újbúzából kenyeret süthetünk, ropogós héjút, tejet ihatunk, édesvizet vételezhetünk, még ha csak maroknyian maradunk is addigra.

De az erőm már rég csekélyebb annál, hogy ilyesmi haszontalan dologra pazaroljam, ráadásul ezek a bőrbe kötött könyvek, pláne, amióta nedvességgel is bőven megszívták magukat, amióta lapjaik teljesen megpenészedtek, hát ezek tényleg nagyon nehezek lettek, bajosan olvashatók, összefolyt betűsek, s a szöveg közötti, eredetileg is bizonytalan kézzel rajzolt, hamisan részletező térképek is már csak formátlan pacák bennük, nem is az, hogy nincs erőm odavánszorogni értük, leemelni őket a magas, viharbiztos polcról, de hát nem is érdemes, mint ahogy nem érdemes már naplót vezetnem sem, hiszen azt soha senki el nem olvashatja, abból erőt, reménységet nem meríthet, már ha egyáltalán lenne bennem annyi elszánás, hogy rózsaszínre fessem valami bizonytalan jövő számára ezt a végtelen, reménytelen szenvedést, amit itt nap mint nap átélünk.

Azt mondtam az előbb, félelmemben oltottam el a gyertyát, ami igaz is, mert rettegek attól, ami velünk most már hamarosan és elkerülhetetlenül megtörténik, de emellett takarékoskodnom is kell, mert viaszunk már csak elenyésző mennyiségben maradt, nem mintha annyit olvastunk vagy kártyáztunk volna, éppen ellenkezőleg, az éji rettentő sötétben szűkölve húzódtunk magunkba, reménytelenül kerestünk száraz és meleg göncöket, amiket magunkra tekerhettünk volna. Rettenetes, hogy már két éve egyfolytában csonttá fagyva vacogunk ezen a hajón, csuromvizesen. És mindenünk viszket, fekélyes a testünk, fogaink lassan mind kihullnak, akár a hajunk, körmeink töredezettek, véraláfutásosak, kezünk bőre repedezett, feketén erezett, májunk borzalmasan fáj, epénk görcsöl, tüdőnk zihál, agyunk kiapadt.

Szívünk rémülten ver.

Tegnap különben, de mintha már két hete lett volna, egy nagy halat dobott a fedélzetre a vihar, és valamelyik szemfüles őrszem, aki épp a kötelek kibogozása ürügyén szerencsétlenkedett ott jéggé fagyott ujjakkal, szóval ez az ember, akit a vitorlamester zavart ki életveszélyes fenyegetésekkel a tomboló, kíméletlen viharba, ez az ember azt a halat egy baltával fejbevágta, aztán az egyik fedélzeti csapóajtót feltépve lerugdosta a fedélközbe, és aznap, mondom, tegnap, de mintha két hónapja lett volna, végre valami táplálóhoz is jutottunk, bár átsütve nem nagyon volt, s az íze sem olyan, mint amit az ember magának vacsorára kíván.

De mégis, azt mondhatnám, hogy szerencsénk volt, ismét kaptunk néhány nap haladékot a kínok között fetrengve ránktaláló éhhaláltól, vagy talán pechünk, hiszen új erőre kaptunk, hogy újabb elviselhetetlen szenvedéseket élhessünk át a tomboló tengeri viharban, hogy kínjaink meghosszabbodhassanak, hogy gyötrelmeink még szörnyűbbek lehessenek. Ezt hozta nekünk karácsonyra az életösztön, ha ugyan tényleg karácsony lesz, s nem tévesztettem el a naptárat, amit biztosan nem tudhatok, mert huszonhat hónap alatt bizony túl sokszor előfordult, hogy elfelejtettem ellapozni éjfélkor, ahogy kellett volna, s már nem emlékszem, másnap hajtottam-e kettőt vagy harmadnap hármat, s hogy ez hányszor történt meg az elmúlt két évben, de fogadni mernék rá, hogy túl gyakran, mert mindig valami más, még fontosabb kötelesség ragadott magához, vagy éppen olyan mély depresszió zuhant rám, olyannyira rettegtem a rongyos életemért, hogy azt sem tudtam sokszor, hány óra lehet, milyen égtájon hánykolódunk, a víz felett vagyunk-e még, vagy már alámerültünk hajóstól a habokba, s általam ismeretlen imákat vagy nem tudom miket mormogva vártam reszketve a hajnalt, hogy megint, legalább még egy napra megszabadítson ezektől az agresszív, rettenetesen kegyetlen démonoktól, amelyek kérés nélkül befészkelték magukat pergamenszerű bőröm alá meg persze a szívembe és az agyamba. Ezek egészen kitöltenek, legalábbis éjjel, de sokszor még hajnaltájt is, amíg a szakács valami meleg löttyöt fel nem hoz a kabinomba. Akkor, talán akkor, de azt sem minden nap, szóval olyankor többnyire sikerül aludnom egy vagy két órát összegörnyedve, de még mindig ezekben a kiszáríthatatlanul nedves, nyirkos rongyokban, amivé az egykorvolt kapitányi jelmezem foszlott és rohadt az elmúlt két förtelmes év során.

Lassan megvirrad. Tudom, hogy ez a nap sem lesz semmivel sem jobb, mint bármelyik másik, sőt, minden bizonnyal még szörnyűbb kínok várnak ránk, mint tegnap, ez a vihar már soha nem fog a fejünk fölül elvonulni, de közülünk senki sem sejti, honnan, miféle kimeríthetetlen, pokoli helyről táplálkozik, hogy napról napra képes erősödni, vérszomjasabbá válni, még jobban, még kegyetlenebbül fenni ránk a fogát.