Uspallata.

Van egy ilyen alkalmazás a facebookon^©, hogy hol voltál négy éve vagy mi, és ebből ma kiderült számomra (ha egyébként nem tudtam volna), hogy négy éve Uspallatában voltam, ott reggeliztünk a járda szélén Gyurka barátommal. Fejünk felett (elvileg) kőszáli sasok keringtek, bár mi kissé másnaposan inkább a földet böngésztük, és mély gondolatainkat férfias szeméremmel álcázva bambán fókuszáltunk nagyjából bokamagasságba.

Uspallata 2039 méter magasan fekszik a tenger szintje fölött, de tenger sehol. Helyette rengeteg a por, a hőmérséklet csak lassan kúszik felfelé, kora délelőtt még csak olyan 17 fok lehet. Az utcákon alig-alig lézeng valaki is, esetleg egy-egy céltalanul lődörgő, a ruházati higénia terén kihívásokkal küszködő indián vándorárus, illetve egy meghatározhatatlan korú falusi asszony bicikliháton, aki éktelenül szidja mellette kocogó, eredetileg fehér, pillanatnyilag azonban csurom sár kutyáját, egy amolyan kuvaszféle hatalmas korcsot, aki mellettem haladtában háromszor is megpróbált megharapni, de lehet, hogy csak a szendvicsemből akart volna egy kis kóstolót.

Bár a nap süt, a fény fátyolos, alig dereng át rajta a külvilág, a nagy festők ezt hívják talán szórt fénynek, de azért egy napszemüvegnek nem látnánk kárát. E felszerelési tárgy hiányában azonban most hunyorogni kényszerülünk. Nyilván nem bánjuk azért a tegnap esti mendozai tüzes Shiraz és Malbec borokat, a francia mód szerint vágott és sütött vastag bélszínt, de itt a járdaszélen reggelizve mindez már oly távolinak tűnik, mint Santiago de Chile a másik irányban, amelyet, hiába is közeledünk majd még hozzá, elérni sosem fogunk.

Marad nekünk Uspallata az ezeréves roncsautóival, épp velünk szemben a Hotel Vienna próbál nagyvárosi hangulatot kölcsönözni a tájnak, nulla sikerrel, ugyanis a szálloda épülete sem nem nagyobb, sem nem impozánsabb egy koszlott bódénál. Benézünk egy percre, de wifinek még a hírét sem hallották, örüljünk, hogy isten különös kegyelméből néhány éve bevezették ide is az áramot.

Ámbár áram, az már régebben is lehetett benn, hiszen az Andokból biztosan rohannak le a gyors folyók, és annyit mi is tudunk, hogy közülük a legszélesebb a Rio Mendoza. Mi a hágók felé emelkedő nemzetközi széles út mentén csak a kőgörgetegen átívelő hidakról pislantottunk le a csontszáraz mélybe rá. De láttunk azért pár távvezeték-oszlopot is, elképzelhető, hogy van ott fenn valahol egy völgyzáró gát és benne egy vízerőmű, mert havas csúcsok nyilvánvalóan léteznek errefelé, azokat már száz kilométerrel messzebbről, Mendozából is láttuk, ha kinéztünk a fillérekért bérelt villa nyugatra néző ablakain.

Itt most van tavasz, épp megfelelő idő az Andokban autókázni, menet közben néha kiugrani, hogy pár métert egyensúlyozzunk a rég elhagyott hegyi kisvasút megmaradt egyetlen sínjén, amely mellől az öszvérek már réges-rég lelegelték azt a kevés növényzetet, ami ott a magasban hajlandó egyáltalán kinőni.

Különben ez a régen elkoszlott falu, Uspallata is a mára elenyészett transzandeszi vasútnak köszönheti a létét, az meg elsősorban a fenti bányáknak, ahol annak idején aranyat, ezüstöt találtak, de kivágták a rezet és a cinket is. Talán nem is lehetett olyan nehéz kitalálni, hogy valami lehet a földben, mert a fenti meleg források borzasztó sárgán-kénesen törnek fel, nem mintha értenék az ilyesmihez.

A vasút helyett ma országút kanyarog a folyó völgyében, egészen fel a chilei határig, amit a helyi szokások értelmében mi bérelt autóval nem léphetünk át. A sok kamion meg autóbusz és a fenti kanyargások miatt ezt az utat a világ tíz legveszélyesebbje között tartják számon, ami egyébként szerencsére erős túlzás. Ha egyszer befejezzük végre útszéli reggelinket, s nagy nehezen továbbindulunk, bennünk például semmi veszélyérzet nem lesz majd, legfeljebb azt tapasztaljuk feljebb, hogy számos régebbi évjáratú autó hűtővize felforr, s tanácstalanul állnak a sofőrök meg az utasok az útszéli kőgörgeteg szélén, gondolom, várják, hogy lassan lehűljön, aminek le kell.

Korábban elolvastuk már a neten (mert ott lent mindenütt internetezhettünk, sőt a mi falunk főterét még ingyen wifivel is besugározták), hogy 3200 méter magasan csodálatos tájakat fogunk látni, hogy ez olyan lesz, mint a Grand Canyon vagy éppen mint a Mars felszíne. Szóval mi is arra készültünk, hogy vagy százszor megállunk útközben, fotózunk, mint állat. Persze végül Grand Canyon nem lett sehol, csak szürke kövek, igen, talán valahogy úgy, mint a Marson, bár ott még egyikünk sem járt.

Talán majd jövőre.