Ez az a kérdés, amelyre nehéz általánosan érvényesnek tűnő választ adni, legfeljebb annyit, hogy mikor hogy.

Inkább leírom akkor, hogy hol mindenütt laktam eddig, hacsak el nem felejtek, ki nem hagyok párat egykori és jelenlegi lakjaim közül. Az első lakásaimat persze nem pont én választottam, aztán ez néha később is előfordult velem.

Kezdtem a Karthauzi úton, valahol a Sváb-, később Szabadság-hegyen, anyám ott volt albérlő a korábbi Manrézában, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja a saját ifjú káderei számára einstandolt. Aztán apám hozzáköltözött, és valahogy én is megszülettem. Amíg ő éjjelente össze nem kalapált egy József Attila-díjat, addig én többnyire ott száradtam egy ruháskosárban, a lakás legmelegebb zugában. A díjjal viszont már járt egy fél Sas-hegyi villa is (de csak a megbízható író elvtársaknak), így lettem én rövidnadrágos Kálló Esperes utcai lakó.

Amikor felcseperedtem, mondjuk úgy elsősformára, drága szüleim elváltak, ketté kellett cserélni a fél villát, és mi egy nagy Attila úti körfolyosós bérház előbb első, majd második emeletére költöztünk (adjuk hozzá azért a magasföldszintet és a félemeletet is). Itt, a Várra és a Petőfi gimnáziumra nézve kibírtam elég sokáig, érettségi utánig, amikor is elkezdtem az önállóság és a vidéki diákoskodás után vágyakozni.

Így lett Szombathely, Szamárképző Főiskola, azon belül előbb fiúkollégium, majd az onnani, fegyelmi okokból történt eltávolításom után néhány albérlet, meg nem mondom ma már, hány. Ez utóbbiakat valóban én választottam, miközben nyilván az alagsorok iránti olthatatlan szeretet vezette kezemet.

Felnőtt dolgozó létemet átmenetileg ismét otthon, az Attila úton kezdtem meg, majd néhány korábbi barátságot és kábé két női kapcsolatot is sikerült lelaknom. Kitörölhetetlen nyomokat hagytak bennem a Rózsa és Dandár utcák, egy dupla cselédszobás leánylakrész meg egy szükséglakás (utóbbit már mint ifjú házasember élvezhettem).

Repültek az évek. A saját válásom után ismét az anyám konyhája mellett nekem leválasztott spájzlakrész jött, majd hamarosan rá egy minőségi csere: Budapest helyett Párizs.

Kilenc évet húztam le ott. Az első időket a Montmartre egyik festői, de talán nem legelegánsabb kis bérházának legfelső emeletén, csigalépcsővel, kinti vécével, ámde térítésmentesen. Ez volt apám korábbi lakhelye, melyet addigra odahagyott: akkoriban egy vidéki alkotóházban, egy Szajna-parti egykori vízimalomban és annak sokhektáros parkjában töltötte ideje nagy részét. Később magam is hosszabban időztem ott, mert munkát, szállást és egyáltalán teljes ellátást kaptam; ottani rabicfalazói és szobafestői ténykedésem később számos művészt ihletett absztrakt, illetve szürrealista művek alkotására.

Két hónapnyi szorgos munka gyümölcseivel a zsebemben ismét felkerekedtem, hogy közelről megvizsgáljam, hogyan szökik be Szent Mihály útjára az ősz. E célból a République környékén vettem ki két pici padlásszobát, lifttel és összkomforttal, csak az volt az egyetlen baj, hogy minduntalan bevertem a ferde plafonba a fejem. Később némi nézeteltérés támadt köztem és az egy emelettel lejjebb lakó főbérlő között valami állítólagos interurbán beszélgetések tarifájával kapcsolatban (ő kanadai volt, én pesti, most tessék megmondani, kinek lehetett igaza). Szóval miközben különféle fekete munkákból és obskúrus menekültsegélyekből már egész jól eltartottam magam, egy időközben Kanadába kivándorolt magyar párocska elhagyott Rue de la Pompe-i luxuskéglijét squattoltam, amíg csak – valami fatális félreértés nyomán – ki nem kapcsolták belőle a telefont, a gázt és az áramot. (Ott barátkoztam össze a háttérképen látható kedves városlakó lényekkel is: amíg volt villany, hazaérkezésemkor a lámpa fényére beslisszoltak a lakásban található különféle résekbe, később gyertyafénynél együtt ettük a croissant-t és a rósejbnit.)

Ekkor elhatároztam, hogy komolyabb állás után nézek, és – némi adriai nyaralás és németországi kitérő után – elszegődtem nyomdásznak, pontosabban számítógépes tördelőnek egy vidéki, félig-meddig magyar tulajdonban lévő nyomdába. Örömmel láttak, mert a környéken egyedül én voltam képes az akkoriban ott nyomtatott Irodalmi Újság korrektúráit elvégezni, én meg közben – nagyjából fél év alatt – kitanultam ezt az akkor még ott is újdonságszámba menő szakmát. Persze a személyi számítógép a nyolcvanas évek elején még alig létezett, az én gépem pedig olyan teherautó-méretű lehetett. De képernyője meg billentyűzete természetesen volt; erről szoktam át később a Macintoshra.

Giromagny-ban, mert így hívták a svájci határhoz közel eső elzászi hegyi falut, egy alpesi lakótelepen laktam, száz négyzetméteren. Párizzsal ellentétben ott a lakás, szociális vagy nem, olcsónak bizonyult. Be is rendezkedtem, vettem részletre bútort, mosógépet, sőt még egy lestrapált japán sportkocsit is (Datsun 120Y), s ez utóbbival gyorsan beszáguldoztam Belfort és Bázel utcáit, valamint a nyugatnémet sztrádákat.

Hanem egy idő után a vidéki élet vonzereje megcsappanni látszott, Párizs pedig egyre jobban visszavonzott, vágytam megint a nagyvilági létre. Oh, Avenue Foch, Arc de Triomphe, Champs-Elysées, mindaz a csillogás és káprázat, amit a távoli, többnyire behavazott hegyek nem nyújthattak nekem. Arról nem is beszélve, mennyivel jobban lehet keresni a könnyen megszerzett szakmai tudással a fővárosban.

Felcihelődtem tehát, sportkocsira hordtam mindenem, kivéve a mosógépet és a különféle, akkor még teljesen ki nem fizetett bútorokat, amelyeken előtte hasztalan próbáltam gyorsan túladni; talán ma is egy falusi garázsban sínylődnek életfogyt.

Párizsban ismét hűségesen várt a Rue Muller legénylakása, szereltettem bele biovécét, kimázoltam-kifestettem, igyekeztem tehetségemhez mérten lakhatóvá tenni, ami végülis többé-kevésbé sikerült. A következő másfél évben mindenesetre névleg ebben a kégliben húztam meg magam, kivéve azt a kétszer fél évet, amelyet a Rue du Temple-ban, a Pompidou-központ háta mögött, egy kedves barátnőmnél és az ő macskájánál töltöttem.

Nem volt egyébként a Muller utcának semmi különösebb baja, talán csak az alapterülete meg a térfogata hagyott maga után némi kívánnivalót, és valójában csak a párizsi-pesti haverok, illetve az esetleges új nőismerősök elkápráztatására minősítettem alkalmatlannak. Valószínűleg Cathy is hasonlóképp ítélte meg a helyzetet, s egy bizonyos, általa túl hosszúnak ítélt időszak után sem kért meg, hogy szállítsam oda vissza időközben hozzá vándorolt apró-cseprő ingóságaimat.

Ellenben egy barátnője Svájcba ment férjhez, s így felszabadult az ő Luxembourg-kert melletti garzonszerű, de tágas, nagyon modern, nagyon világos bérleménye. Ezt a lakást nézte ki nekem, mondhatni, igen jó szemmel, mert aztán ott éltem le boldogan párizsi életem második szakaszát, mindenki legnagyobb megelégedésére. Ez a négy és fél év a Rue d’Assas talán legszebb pontján, megspékelve az ötödikről elém táruló kilátással, szinte valódi bennszülöttet csinált belőlem, pesti haverok húzták meg magukat nálam, házibulik szerveződtek, sőt a végén majdnem el is cseréltem a kéglit egy hasonló méretű New York-ira, csak hát közbejött a honi rendszerváltás, s az az illúzióm, hogy majd itthon én is részt veszek benne.

Elnapoltam akkor az amerikai álmot, Szent István parkira cseréltem; ott állt nagybátyám halála óta üresen az ő garzonja, amelyet szerény rezsidíjfizetés ígérete mellett birtokba is vehettem.

Nem fogok most az újlipóti léha életről hosszan beszámolni, mint ahogy arról sem, miként ragadott magával az 1990-ben ránkzúduló sajtóforgatag. Mindenesetre ismét írhattam, ezúttal tényleg nagyjából azt, amit akartam, s mivel sokáig szinte éjjel-nappal egyfolytában lelkesen dolgoztam, mondhatom, hogy csak hálni járt belém e kisméretű, ám jól elhelyezett luxuslak. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy 24 évvel később egy hónapot ismét eltöltöttem az addigra már jelentősen elkoszolódott, lerongyolódott kégliben mint Amerikából frissen visszatért ideiglenes apartmanbérlő. Fiatalon jobb is volt, olcsóbb is, de fene bánja.)

A parki lakás eleinte apámmal közös volt, de kettőnknek természetesen túl kicsi (mint ahogy a margitszigeti nagyszálló is az lett volna), úgyhogy időszakos pesti látogatásai során már-már megszokott helyemről kiszorulva különféle albérletekbe is kényszerültem. Mindez a nomád állapot eltartott pár évig, majd az enyém lett végül a kis lakás. De akkor már csak néhány hónapot maradtam: a véletlen kifürkészhetetlen szeszélyéből megnősültem megint, s nejem Gresham-házbeli lakásába költöztem egy többnyire fehér kiskutya és egy 16 éves nagylány mellé, negyediknek.

A Greshamet öt évvel később eladták alólunk, a nagylány még nagyobb lett, megörökölte a Szent István parkot, mi, többiek pedig száműződtünk Budára, a Vízivárosba, betonkelepcébe. De akkor éppen csak ennyire tellett a lelépési végkielégítésből, igaz, új helyünkön hatalmas, napfényes terasz is várt, napernyővel, kerti bútorokkal, ez a szezonban eggyel több és nagyon szellős szobával toldotta meg életterünket.

Aztán egyedül maradtam abban a halállakásban, többnyire fájdalmas emlékekkel, amelyektől előbb-utóbb muszáj volt megszabadulnom. Pár évig ímmel-ámmal árulgattam is ezt a nemszeretem négyzetméterhalmazt, míg végül kis segítséggel valóban sikerült is túladnom rajta.

Olyan szerencsém volt, hogy a leendő új lakók akkor még nem tudtak rögtön beköltözni, pár hónapnyi időm volt új lakást találni, és ha kell, felújítani.

Akkor már nem akartam több cigányéletet. Volt munkám, rendes keresetem, s úgy éreztem, jobb lenne valami végleges, kényelmes, ha nem is örökre (ki gondol olyat?), de hosszabb távra is ideális megoldást találni. Így aztán csak vágyaim és szép emlékeim terepén, az Újlipótvárosban keresgéltem, és számos lehangoló kudarc után, amikor már majdnem le is mondtam az egészről, a 2005 karácsonya előtti utolsó munkanapon végre találtam is egy megfelelő, vagy inkább annál sokkal jobb lakást. Valahogy – felerészben svájci frankos rásegítéssel – meg is tudtam venni, fel is tudtam újíttatni. Már csak az akkor nevetségesen alacsony részleteket kellett elkezdenem fizetni, amiben eleinte nem is volt hiba.

Hét szép évet húztam le ott az előre kötelezően vállalt tizenegyből, közben a forint is gyengült kissé, de főleg a svájci frank drágult – a többi kamu, átverés, sajnálatos külső és belső körülmények. Három évvel ezelőtt már végleg nem bírtam tovább. Eladtam, de nemcsak a lakást, hanem lehetőleg mindent. A bútorokat, csillárokat, képeket, de még a könyveket is jótét lelkekre hagytam, kifizettem a bankot, összecsomagoltam, és elmentem New Yorkba, hátha ott majd jobb lesz nekem.

Jobb is lett, de mégsem úgy, ahogy elképzeltem, végül pedig a vízumom is lejárt, olyan 14 hónap után.

Úgyhogy akkor visszajöttem, és most itt vagyok. Megint a drága Újlipóciában. Most persze még nehezebb lesz, minden napért meg kell majd harcolni, főleg az elején (meg azután). Egyedül nyilván nem is lenne hozzá elég erőm, lelkesedésem.

De nem vagyok egyedül.