Egy barátom nemrég azt mondta (de mondhatta volna sokkal régebben is), hogy alanyi riporter vagyok, vagyis témámat, ha körül is járom, csak magam körül forgok, nem a világ nagy történéseit, legfeljebb azok bennem való lecsapódását rögzítem, magyarázom. Többnyire magamnak írom tehát ezt, valójában azonban a közvetlen környezetemnek, miközben elvileg mindenki olvashatja, tehát rájuk is tekintettel kell valamennyire lennem.
A másik dilemma, hogy bármennyire is magamba fordulok, azért nem Robinson Crusoe-ként, nem egy lakatlan szigeten tengetem az életem, vannak barátaim, van szerelmem, némi kis család is maradt – és ők nem feltétlenül szeretnének nagy nyilvánosságot, szerintük bőven elég, ha én teszem ki magam a közröhejnek.
Szóval mégsem olyan könnyű műfaj ez, mint azt elsőre gondolná az ember.
Úgy tervezem azért, hogy naponta nekifutnék, ha néha csak egy fotó-és-képaláírás kedvéért is, de rajzolódjon ki végül ebből is valami, mondjuk erről a korról, erről a helyről, ahol élünk, ha végül csak egyéni érvényű is. De most elég ennyi rizsa előre, a többi meg majd ahogy esik, úgy puffan.

* 

Most jöhet a beígért, konkrétabb fogas kérdés.
Az embernek a tankönyvek szerint két keze, két lába, két szeme, két veséje és 32 foga van, és ezt a szabályt néhányan képesek is szigorúan betartani. Nekem 32 fogam talán sosem volt, de ha igen, közülük az elsőt már főiskolás koromban végleg elveszítettem. Begyulladt a gyökér, iszonyúan fájt, egyszerűen nem bírtam kivárni, hogy hétvégén felbumlizhassak Pestre, Fleischmann bácsihoz, a saját fogorvosomhoz. Dagadt pofával beszenvedtem hát magam a szombathelyi SZTK-ba, ahol – fájdalom – egy rántással (vagy kettővel) végleg megszabadítottak egy rágófogamtól.
Aztán teltek-múltak az évek, sokszor halogattam is a dolgot, máskor pedig, bár egymást váltó fogorvosaim mindig mindent megtettek egy-egy fogam élettartamának meghosszabbításáért, előfordult, hogy már nem volt mit tenni. Párizsban egyszer épp egy utazás előtti estén tört bele egy pirítósba egy fogam, az utóbbi másfél-két évtizedben pedig előfordult párszor (kétszer biztosan), hogy egy lötyögő fog a kezemben maradt. Nem a világ legzseniálisabb érzése, még ma is beleborzongok, ha eszembejut.
A múlt héten újabb szörnyű mérföldkőhöz érkeztem: két elülső kapafogam mozdult meg, váratlanul bejelentették, hogy ők sem hajlandók örökké szolgálni, meg vannak számlálva a napjaik, gyorsan találjak valami más megoldást.
Így aztán 62 évesen bele kell most vágnom életem második nagy fogváltásába, gondolom, az utolsóba, de ez már nem lesz talán annyira vicces, mint a tejfogaktól való búcsú volt.
Hogy a semmin kívül mi vigasztal? Talán annyi csak, hogy nem következett be, vagy legalább nem pont úgy régesrégi szörnyálmom, amikor a közértbe igyekezvén útközben szóródtak ki számból a fogak, egyszerre mind, úgy, hogy magamat felriasztva utána még percekig rémülten kapkodtam a levegőt.