New York-i mókuskerék.

Nemtom, ki hogy van vele, de velem már előfordult, hogy hosszabb vagy rövidebb időt eltölthettem Roosevelt Islanden, félúton Manhattan és Queens, Bronx és Brooklyn között. Nem tudom, hogy ez-e a város mértani közepe, nem is érdekel, de ha a világ közepe lenne, azon egyáltalán nem csodálkoznék.

Ehhez persze semmi köze az ENSZ-palotának, hiába is terpeszkedik itt szemben, a manhattani oldalon, mint valami szörnyeteg méretűre dagadt óriás sóhivatal a tökéletesen sótlan diplomatáival. (Ez utóbbiak manapság imádnak a különösen biztonságos és csendes szigeten lakni, kár, hogy lassan az ő mérhetetlenül pofátlan fizetésükhöz igazodnak az itteni lakásárak is.)

Amúgy Rooseveltiában mindenféle náció tanyát vert már, japánok, magyarok, mexikóiak, franciák és kínaiak, de ez igazából egész New Yorkra igaz. A nagy keveredés mellett feltűnő, hogy a szigetlakók átlagéletkora nagyon alacsony, rengeteg a kisgyerekes család, a bicikliző-dzsoggingoló egyetemista népség, idősebbeket legfeljebb a sarki kocsmában vagy tükörben látni. (A bácsit ugyanis, aki a hátam mögött áll a sorban.)

Ami még érdekes, az a relatíve nagyszámú paralimpikon, meg más csökkent képességűek is, és ezúttal nem az itthonról túl jól ismert sötétlelkű szavazókorú papagájnépségre gondolok. Ezek itt mind becsületes rokkantak, vagy a sziget déli csücskében álló hatalmas kórház-szanatórium komplexumból kaptak kimenőt, vagy itt telepedtek meg, hála az önkormányzat által támogatott szociális lakásprogramnak.

Bár ma már csaknem sikk mindenféle kihívásokkal küszködni, azért volt idő, talán nem is olyan régen, amikor az nyomta le errefelé a lakásárakat, hogy az emberek nem szívesen találkoztak velük az utcán és a boltban. Hát nem tudom, nekem ilyen kifogásom nem volt, és ahogy elnéztem, a mókusok is imádják őket, mindenesetre inkább vonzódnak hozzájuk, mint a szintén szép számban jelenlévő macskákhoz, akikkel viszont néha egészen viccesen kergetőznek.

Ezzel együtt első látásra tényleg furcsa a sok elektromos ülő, álló vagy fekvő alapállású gurulókütyü, amivel egyesek helyet változtatnak. Ha van kezük, kis botkormánnyal irányítják magukat, ennek hiányában gondolatokkal talán, de az is lehet, hogy valamelyik torony tetején áll egy diszpécser, és ő igazgatja a forgalmat.

Meg a közlekedési rendőrök, a köztérfelügyelők, a gyerekfelvigyázók, a városi bűnüldözők, valamint ezek civil segítői. Bár rendőrállamról ebben az esetben sem beszélhetünk, itt közlekedési kihágást nem is lehet elkövetni, de ha valaki mégis nagyon akar, akkor azt meg megúszni nem lehet. Az élő szemek mellett kamerák miriádjai fürkésznek minden kis zugot – első a közbiztonság meg a nulla gázolás. Sokan már csak ezért is szeretik ezt a hosszúkás szigetet, itt, a világ közepének közepén.

Ha nem taxival jön az ember a reptérről, akkor leginkább még a Queensboro-híd manhattani tövéből induló szép piros lanovkával, ami azért is támogatandó cselekedet, mert az ember hajlamos azt hinni, hogy onnan föntről gyönyörű fotókat készíthet. Ez a feltevés a képek visszanézése során megdől, és akkor már hiába sajnáljuk, hogy akkor legalább mér nem néztünk a saját szemünkkel jobban szét.

Mert onnan fentről Queens felett áttekintve egészen a La Guardia reptérig ellátni, jobbra lefelé csaknem a szigetcsúcsig számolhatjuk a felhőkarcolókat, balra felfelé pedig napról napra egyre magasabbra nő az új keleti parti luxus lakónegyed, az East Riverre néző kilátással.

A Roosevelt-sziget amúgy a Central Park alsó felével van egyvonalban, ezért, amióta ide is építettek egy mélységi megállót, a metróközlekedése is egész jó. Én is hónapokig jártam innen minden reggel nyelviskolába, a Broadway felső folyásához, és csak egyszer kellett átszállni, a Times Square-nél a gyorsmetróra. Félórás út, ami New Yorkban smafu, ahol egy jó helyen lévő, nem méregdrága lakásért az ember hajlandó akár Brooklyn másik végébe is kiköltözni, bő egy órányi metrótávolságra.

A relatíve új metróvonal másik előnye, hogy a mozgólépcső tetejétől ingyen piros busszal furikázhatunk körbe-körbe a hosszúkás, kétmérföldes szigeten, még ha esetenként kell is egy kicsit várni a következőre.

Autóval viszont Manhattan felől biztosan megszívjuk: előbb át kell furikázni Queensbe, ott balra végighajtani a rakpart mentén, el az Amerikai Magyar Népszava nyomdája és a hatalmas hőerőmű között, majd ráfordulni a picsányi kis piros vashídra, amelynek túlsó végén egy szűk szerpentin fogad. Ezen lehajtva végre megékeztünk: innen már árgus szemek figyelik, megállunk-e minden zebra előtt, ha van átkelni vágyakozó gyalogos, ha nincs. És a zebrák meglehetősen sűrűn, mondhatni idegesítő gyakorisággal követik egymást.

De hagyjuk már az autókat meg az embereket, a Roosevelt Islanden sokkal fontosabb szereplők a mókusok. Alkalmasint akár nálunk többen is lehetnek, bár erre nem esküdnék meg. De mivel itt mindenfelé rengeteg a park, a sétány, a fű meg a fa, még bent, a házak között is, belakták az egész szigetet az aljától a tetejéig, és vígan garázdálkodnak rajta.

Hogy mást ne mondjak (de azért mondok majd azt is), amikor egy jóravaló, ámde e téren még elég tapasztalatlan pesti lány tavaly nyáron letelepedett ott a parkban egy padra, hogy elköltse bolti kávéból és Starbucks-croissant-ból álló szerény reggelijét, mindjárt négy mókusterrorista is közrefogta, csípőre tették a kezüket, ráfogták a dobtáras géppisztolyukat, és addig nem tágítottak, amíg le nem esett nekik is valami.

Egy másik megrögzött mókusbűnöző pedig nem rest, és egész délelőtt a kávésbolt előtt strázsál, hogy minden egyes kilépőt megzsaroljon, de olyan pofátlanul, hogy még álarcot sem húz ehhez a művelethez.

És az interpol nem tehet semmit.

Még valamit a pimasz mókusokról, akiket messziről mi istenként vagyunk képesek imádni – de közelről azért minden másképp néz ki, talán még Marilyn Monroe is.

Szóval Klári barátnőm nagy fekete macskája sokáig úgy szelte keresztül-kasul a szigetet, mint egy önjáró puma, kimászott valahogy a hátsó kert lécei között, esetleg fölöttük, s jó esetben vissza is (rossz esetben addig kopogott-csöngetett-nyivákolt, míg valaki észre nem vette, és be nem engedte). De idősebb és kövérebb korában már nemigen fűlött a foga a magas kerítés megmászásához, inkább csak a kertben lebzselt, és rosszallóan nézegette a feje fölött ágról ágra ugráló vadállatokat.

Azok meg, látván elesettségét, pimaszul dobálták mindenféle kemény diókkal, vagy bármivel, ami a kezük ügyébe került.

Különben néha ránk, szabadtéri bagózókra is vetettek néha ezt-azt, elszáradt ágvéget, zsebszemetet, ami épp akadt. Persze mindezt alig-alig odafigyelve, flegmán, en passant tették, mintha csak a zsebórájukon bogarásznák az időt, s képesek voltak eljátszani, hogy csak véletlen incidensről van szó. De közben azért mókushangon vadul röhögtek rajtunk, s hiábavaló igyekezetünkön, hogy telefonunkat előkapva gyorsan lefotózzuk őket.

Azért van, akinek hagyják.

(Létezik egy nagyszerű facebookos fotóblog vagy mi, előbb-utóbb könyv is lesz belőle, Squirrels of New York. Bár tulajdonképpen titok, elárulom, hogy Miriam, kedvenc fotós sétapartnerem csinálja, hosszú évek óta.)