Iván Zoli után.

Volt nekem egy meglehetősen régi keltezésű kedves barátom, nem is mondanám, hogy közeli, illetve valahogy mégis az.

Az egész a fiatalsággal függhet össze, azzal, hogy egy másik világban éltünk és szocializálódtunk, vagyis dehogy. Sehogy sem voltunk képesek úgy táncolni, ahogy akkor a szocializáció (vagy mi volt annak a rendszernek a neve) fütyült, kilógtunk a sorból, ő felfelé, én különféle zavaros irányokba. Nem csak mi ketten szenvedtünk persze ettől az állapottól, hanem több generációnyi renitens, esetenként még azt is mondhatnánk, hogy gondolkodó, vagy másképp gondolkodó fiatal.

Azért ezt sem misztifikálnám túl, mert 18-19 éves korában az ember még csak mérsékelten gondolkodik, legalábbis én.

Volt akkoriban, a hetvenes évek első felében, nem sokkal a befulladt új gazdasági mechanizmus relatíve liberális két-három éve után néhány ezernyi izgő-mozgó gimnazista, akiknek kapóra jött, hogy 1971 nyarán Gazdag Gyuszi megrendezte a Sípoló macskakőt, egy évre rá pedig Kardos Feri a Petőfi ’73-at, vagyis pár léha héten át szabad folyást engedtek a kreativitásunknak és kielégítették a szabadságvágyunkat is. (Miközben az exhibicionizmusunkat is kiélhettük, már akinek volt és már amennyire.)

Szóval ezek olyan gimnazista-filmek lehettek, egyáltalán nem az itteni életre készítettek fel, hanem időlegesen kivontak minket a körülöttünk egyre inkább bezárkózó társadalomból, valahogy megsejttették velünk, hogy másképp is lehetne élni, mint szögesdróttal körülvett határok között, lehajtott fejjel, hümmögve és bólogatva.

Akkor ismertem meg Zolit, és vele együtt több tucatnyi hozzám hasonló, az útját itt nagyjából reménytelenül kereső alakot. (Persze, aki színész, filmrendező, operatőr akart lenni, azoknak a forgatásról vezethetett éppen útjuk a főiskola felé, de a többség reménytelenül civil volt, s ezt mélyen át is éreztük.) Szóval nekünk tényleg csak a szabadság rövid ideig tartó illúziója maradt, de ha azt vesszük, hogy akkoriban még ezzel is messze kilógtunk felfelé az átlagból, végül nem is jártunk olyan rosszul.

Azon a két nyáron vadak voltunk és szabadok, és hogy ezt ne egyhamar felejtsük el, még utána is sokáig összejártunk.

Én addigra már érettségiztem, Zoli akkor volt harmadikos. Valami baja lehetett a matekkal (de legalábbis rossz előérzetei voltak), én meg előtte matek-fizika szakra jártam, s abban az évben más bajom nem is volt, csak a katonai behívót kellett valahogy elkerülnöm. Két hamis orvosi papír utáni hajtóvadászat közben ezért bőven ráértem, úgyhogy néha összeültünk korrepetálni, vagy valami hasonló dolgot cselekedni. Kicsit atyáskodtam vele, meg talán eljátszottam azt is, hogy milyen lezser matekzseni vagyok (miközben persze én meg az ismételt felvételire készültem), szóval közben valahogy ő is átnyomódott a gimnáziumi záróvizsgán, és engem is felvettek egy vidéki szakirányú felsőfokú intézménybe.

Aztán itt meg is szakadt futó flörtünk a matematikai tudományokkal, de mi mégis barátok maradtunk, s bár egyre távolabbról, de figyeltük, merre sodródik, navigál, vezeti magát a másik. Ezekben a párhuzamos életekben sem csak ketten futottunk párhuzamosan, egy egész csapatnyi volt sípolós és petőfis sodródott akkor az árral, úszott az ár ellen, vagy csak úgy ellanyhult a langyos folyókanyarokban.

Hogy ki disszidált és mikor, ma már nincs is különösebb jelentősége, a lényeg az, hogy tényleg nem találtuk itthon a helyünk. Voltak kivételek, de a többség (vagy amit ma annak gondolok) mégiscsak lelépett valamikor és valahogy. Asszem Zoli ebben megelőzött, ő a fősodorral Londonba ment tanulni, szociológus lett, aztán a BBC-hez került, megnősült, gyerekei születtek, és csak a rendszerváltás pillanataiban, az új, demokratikusan megválasztott parlament nyitóülése idején futottunk megint össze.

Ő a BBC-t tudósította valahonnan a Fidesz közeléből, én Párizsból hazaszaladva a Narancs körül sertepertéltem. Nem véletlenül futottunk tehát össze azokon a langyos tavaszi estéken a Lizsé nevű műintézményben, amely a Lendvay utcai Fidesz-székháztól és egyben a mi szerkesztőségünktől csupán ötvenméternyire tartózkodott, és mérsékelt árairól, valamint árnyas kerthelyiségéről volt méltán nevezetes.

Akkortól kezdve elég gyakran kerestük egymást, egészen két vagy három évvel ezelőttig több-kevesebb rendszerességgel összejártunk, sokat lógtunk az Újlipótváros különböző rossz hírű vendéglátóipari intézményeiben, s néha távolabb is, elmerészkedve egészen az Andrássy út és a Dob utca, valamint a Klauzál tér környékéig.

Ami a nappalokat illeti, egy ideig mindketten dolgoztunk, nemigen értünk rá egymással múlatni az időt, aztán alóla megszűnt a BBC magyar szekciója, tönkrement a házassága is (ez utóbbi téren én sem voltam túl sokáig szerencsés). De munkám akkoriban még volt, és bár többnyire otthon dolgoztam, valahogy megtartottuk ezeket az éjjeli lepkeségeket, már ameddig én bírtam szusszal mellette.

Azután ha látni akartam, sokszor elég volt csak benéznem a Pozsonyi úti Piccolóba, vagy ő ugrott fel hozzám hirtelen, hóna alatt egy üveg borral vagy vaskos fotóalbumokkal. Zaklatott, és talán eseménydús életet élt, de túl sokáig nem találta a helyét. Emlékszem, egyszer felvették az akkor még tisztes műhelynek számító MTI-be, hogy legyen állandó havi keresete, munkába is állt, de amikor megtudta, hogy valakinek családfenntartásra kellene az ő állása és még inkább a fizetése, abban a pillanatban felállt, és pár hét után átadta friss helyét az arra szerinte nála rászorulóbbnak.

Ha ránéztem, én csak az érettségiző srácot láttam, magasnak, soványnak, mindig vigyorgónak. Persze tudott komoly képpel is magyarázni, igen nagy átéléssel, de a szeme akkor is vidáman csillogott, leste, mikor lehet végre egy jó nagyot röhögni. Sok szempontból kamasz maradt, s közben ugyanolyan nyitott és okos, amilyen már 18 évesen is volt.

Tudtam azt is, mert ugyan nemigen beszélt róla, de látszott rajta, hogy lassan leromlik az egészsége. Gondolom, enni nem sokat evett, a kalóriát egyre inkább folyékony formában vette magához, és édesanyja halála után lelkileg is megzuhant.

Nem vagyok rá túl büszke, de akkoriban már egyre kevesebbszer találkoztunk, s telefonon, e-mailben is kezdett elfogyni a kapcsolatunk. Néha be-benéztem hozzá a Piccolóba, de inni már nem akartam vele, és zavart, hogy nem nagyon értem már, miről beszél nagy átéléssel, de egyre kevésbé precíz artikulációval. Erősen drukkoltam neki, hogy sikerüljön betartania az absztinenciára vonatkozó orvosi jó tanácsokat, s pár éve örömmel hallottam, hogy Londonban sikeresen megoperálták, elkezdhetett végre gyógyulni.

Azóta egyszer sem találkoztunk, s hiába hagytam neki különféle érdeklődő és biztató üzeneteket, ezekre már nem akart válaszolni. Amikor itthon járt, már nem is futottunk össze, persze egy idő óta már én sem laktam az Újlipótvárosban, velem sem volt könnyű itt véletlenül összefutni.

Csak a hírek jöttek, mostanában egyre rosszabbak.

Aztán két napja visszaköltöztem a Pozsonyi út sarkára, és első vasárnap reggeli sétám az épp bezárt Piccoló előtt vezetett el. Az édes Zoli most már végleg odaköltözött.