Vacsora a Ritzbe

Renóban voltam már egy kubai étteremben vacsorálni, az nagyon tetszett, hát most megpróbáltam itt, Hollywoodban is elmenni egy hasonlóba, gondoltam, a GPS majd ajánl, azér van neki ilyen menüpontja. A szállodában véletlenül megittam valami viszkiket, majdnem el is fáradtam, ezért igyekeztem valami közelit választani, de mint már annyiszor, a buta szoftver ezúttal is lyukra futtatott, semmi nem volt az étterem általa jelzett helyén (csak egy töküres thai kifőzde). De mindegy, a Beverly Hillsen voltam, kiszálltam már a kocsiból, szóval nem akartam visszaülni a vörös dögbe, inkább a környéken néztem valamit.

De nem volt semmi, csak egy luxusszálló, állati jól nézett ki, és épp valami fogadás volt, egy asztalon ilyen kitűzőkkel. Hát nem vettem fel róla egy női nevűt vagy egy angolt vagy egy indiait (mérlegeltem ezeket a bakikat és lehetséges következményeiket), csak besurrantam, hátha lehet valamit ingyen kapni (mittomén hatfogásos halvacsorát), de csak pezsgőt kínálgattak a nálam százszor elegánsabb főpincérek (rajtam piros nadrág, kockás kék ing és fehér tornacipő volt), amit az alkoholtartalma miatt már nem tudtam volna baj nélkül bejuttatni a szervezetembe, meg ilyen kis falatocskákat (amouse-gueule-nek mondja ezeket a francia szakirodalom), amelyekből egy kipróbálása után többet már nem kértem. (Az az egy szétomlott a kezemben és a felsőruházatomon meg a földön állapodott csak meg.) Szóval nem, de szar íze volt, valami krém volt a belsejében, talán sárga cipőkrém.

Na mindegy, kiosontam baj nélkül az indiaiak meg kínaiak meg amerikai házigazdáik közül (de kurva szép volt az a télikert vagy mi, ahol ezek ott gyülekeztek), amikor egy pincér vagy szállodaigazgató vagy főkomornyik, esetleg főkormányzó fülönfogott, hogy mit akarok én itt, de nem számonkérőleg, hanem kifejezetten segítő szándékkal. Nyilván zsebtolvajnak vagy unatkozó orosz milliárdosnak nézett, ami nem is olyan nagy különbség. Szóval mondtam a magam keresetlen őszinteségével és ragozási hibáival, hogy öö eszek akar, de csak legyintett, hogy egyeztetési gondokkal most ne törődjek, csak bízzam rá magam. Bekormányozott valami bálterembe, ahol csupa milliárdosok és zsebtolvajok ültek, persze egyik sem piros nadrágban vagy tornacipőben, esetleg bőröndből előrángatott gyűrött ingben, és vagy húsz különféle rendű és rangú szolga kíséretében odalibegtem egy asztalhoz, amelyet leporoltak, újrafestettek, három damasztabrosszal ismét leterítettek. Még jó, hogy engem nem.

Előtte még a fő hoppmester megkérdezte, hogy mi lenne ugyan már a szobaszámom, persze mondhattam volna egy 1 és 1500 közötti tetszőleges prímszámot, de nem mertem, inkább azt mondtam, hogy egy másik, ennél valamivel előkelőbb szállóban lakom sajnos, de a fejlődés lehetősége előttük áll, és most megmutathatják, hogy a szerény külsőségek ellenére igenis képesek megfelelni (esetleg) az igényeimnek. Ezután már csak a nevemet kérdezte, mert ő abból már mindent tud, hát elsőre hiba nélkül visszaismételte (Tárdoszt mondott, de asszem csak az egyik nagyapja volt magyar).

De nem ez volt a félelmetes. Hanem ahogy a szolgák hada elkezdett sürgölődni körülöttem, egytől-egyig mindegyik ugyanúgy misztertárdoszozva – mondjuk simán lehet, hogy ismernek itt valami filmből, mert mittomén hetente vetítik nekik a Sípolót vagy a Petőfi 73-at, bár annál kicsit jobb állapotban voltak.

Szóval ott szunyókáltam rémülten az előkelő bálteremben, csupa Abramovicstól körülvéve, akik kaviárral itták a vodkapezsgőt, de semmi lekezelő pillantás nem jött sehonnan, szerintem itt hozzá vannak szokva az ilyen tornacipős albán milliárdosfiúkhoz, akik az apjuk sok véráldozat árán, nehezen megkeresett maffiapénzét verik el itt, százdollárosokkal gyújtanak rá és részegen horkolnak az asztal alatt.

Én egyelőre egyiket sem tettem (mondjuk százdollárost nem is láttam mostanában, a többi azért esetleg még ment volna), de nem is értem rá ezen tökölni, mert újabb és újabb előttem addig ismeretlen úriemberek jöttek oda hozzám, mindegyik hozott valamit, és mindegyik a nevemen szólított. Akkor döntöttem úgy, hogy nem akarok inkognítóban vacsoráló undokmilliomos lenni. Mittomén ilyen gyémántgyűszűben három csepp uborkalevest, kóla lájtot (láttam a maître d'hôtel szemében egy mikromásodpercnyi kis megrendülést, amikor korábban ezt kértem), ismeretlen eredetű kis falatkákat ezüsteszcájgon, aranyflitterekkel, mindegyiket külön pincér hozta zeneszóval, harmincféle kis kenyérdarabot, külön-külön, nyolcvan napon át szűzlányoktól vert brüsszeli csipkébe csomagolva, kilencféle vajat, valami vörös krémet (nyilván azt is cipőkrémnek néztem előszörre), de nem, mert ehető volt amúgy, csak az ízére már nem emlékszem.

Ezeket persze mind nem rendeltem, csak a kólalájtot, de bizonyos mértékig még ahhoz is hozzá lehettek szokva, biztos van másik bolond filmrendező is a környéken, nem csak én.

Ja az kimaradt, hogy korábban a köztársasági elnöktől ilyen aranykönyvből rendeltem, még csak nem is a legolcsóbbat, mert láttam, hogy mittomén az osztriga 12 dollár (reméltem, jól látom, és nem 12 ezer), meg bélszínt 24-ért, csak hogy lássák, hogy nem egy csóró beosztott vezérigazgatóval van dolguk, aki mongyuk beérné egy fish and chipsszel.

Summa summárum, ezeket mind kihozták, egy részüket gondosan elhelyeztem az öltözékemen, a többivel szerencsésen eltaláltam a számat, és közbe egy rendőr sem jött be azzal, hogy Mr. Tárdosz, a kocsi előállt.

Egyébként a kaja hibátlan volt, életemben nem ettem még ilyen finom – és ilyen kis adag – bélszínt, pedig mídium kértem, mert éppen akkor nem jutott eszembe, hogy rare (jé, ezt így írják, na, ma is tanultam valamit).

Na mindegy, aztán a desszertes hadsereg fővezérétől naivul megkérdeztem, hogy faszba a desszerttel, de presszókávéjuk van-e, mire felsorolta Szumátrától Japánig a világ összes kávélelőhelyeit meg -bányáit, hogy melyikből szeretném, de kegyesen leintettem, hogy nekem ne játssza meg magát, én sem ma jöttem a hathúszassal, ami kurva sokat késett, és úgyis tudom, hogy a sarki közértben veszik azt a kolumbiai csempésszart, amit 50 százalékban felhígítottak afrikai ebolás madáreledellel. Aztán megszemtelenedvén azon, hogy még mindig nem hajítottak ki, kérdeztem, hogy jóvan bameg öcsi (olyan nyolcvan körül lehetett, és korábban Fülöp hercegnek adott ilyen illemtani evőleckéket), jóvan, hozd azt a szaros kávét, de hol tudnák bagózni hozzá.

Hát hozták is nagykegyesen, meg a számlát, nem volt vészes, és a nem bíborszínű gyémánttalan nemarany nemplatina nemhitelkártyámat is nagykegyesen elfogadták (bár a banknál lehet, hogy szorulni fogok), de nem, frászt, 85 volt, borravalóval száz, már a színház és a véletlenül szuvenírbe eltett só- meg borstartó megérte.

Aztán kivezettettek egy gyönyörű, csak számomra fenntartott télikertbe (a fotón ennek egy részlete látható), ahol bagózhattam, és nagyképűen felvilágosíthattam a véletlenül odatévedt japán trónörököspárt, hogy basszátok meg, ez nem a medence, mert hogy azt kérdezték rossz angolsággal, hogy az hol van.

Persze lehet, hogy tüzet kértek, a fasz se érti sötétben a japánokat.