Hatnapos háború és béke.

Lev Tolsztojjal ellentétben én igyekszem rövidre fogni.

Például ezt a történetet is, amelyet először másfél évvel ezelőtt fogtam rövidebbre. Ami az illusztrációt illeti, Michel Jonasz francia dalszerző-énekessel is azon a nyáron ismerkedtem meg, miközben kiderült, hogy szegről-végről unokatestvérek vagyunk, ha elég távoliak is. Az ő édesanyja is Berettyóújfalun született, mint az én apám, és úgy hívják, mint ahogy a nagyanyámat (Katz). A szüleink nagyjából egy időben voltak falusi gyerekek. Akkor ezt a kislemezt kaptam tőle ajándékba.

1967 nyarán 13 éves voltam, majdnem 14. Apám akkor már több mint négy éve disszidált Párizsba, visszatért háború alatti (és utáni) emigrációjának színterére, mert nem találta helyét e hazában, ahol '56 után ártatlanul bebörtönözték. (Nem ide tartozik, de később már úgy látta: nem egészen ártatlanul. Mert szerinte ha nem is 56-os Petőfi-köri beszéde, Irodalmi Újság-béli publikációi, hanem a Rákosi-korban leírt rendszerdicsőítő riportjai miatt megérdemelt valami büntetést.)

Szóval 1967 nyarán úgy nézett ki, végre meglátogathatjuk anyámmal, mihelyt véget ér a suli. Persze ilyenkor mindig közbejön valami, esetünkben az első arab–izraeli háború, amiről aztán hat nap alatt kiderült, hogy csak hatnapos lett. Utána kis szünet, és a Belügy úgy döntött, mégis utazhatunk.

Az Orient-express kora reggel indult a Keletiből, gyönyörű napsütésben száguldott Hegyeshalom felé. Életemben először indultam külföldre, még Csehszlovákiában sem voltam azelőtt. Nemigen lehet leírni, milyen nagyszerű hangulatban voltam. (Van valamelyik beszkreccselt harddiszkemen egy fotó, ahol vadiúj hófehér csőgatyámban állok a fülkéskocsi folyosóján, az ablak nyitva, besüvít a szél, az arcomat a napban fürdetem.)

Anyám is furcsa állapotban volt, bár távolról sem felhőtlen boldogságosban. Hegyeshalomig lehetett forintért fogyasztani a büfékocsiban, hát onnan addig el sem mozdultunk. Erősen megcsappant közben a MÁV kommersz konyakkészlete, pedig én csak ütasüdítőt kaphattam.

Aztán átléptük a határt, leszálltak az addig remegő gyomorral figyelt magyar határőrök-vámosok, és megjelentek helyettük a bécsi boltokat hirdető cédulaosztó emberek, sikertelen disszidensek, besúgók, forintkiajánlók, a korabeli Kelet-Európa jellegzetes figurái. Anyám könnyes szemmel félrevont.

Nem értettem, mit akar, miért nem képes felhőtlenül örülni ennek a nagyszerű napnak, a szabadság első óráinak. Ő meg kereste a szavakat, és bár nyilván régóta készült erre a beszélgetésre, láttam, hogy ezúttal valahogy nemigen találja a megfelelő szakkifejezéseket.

Végül könnyes szemmel csak kivágta: – Tudnod kell, hogy apád zsidó.

Nu, zakksón, gondoltam én, és persze fogalmam sem volt, mi az, hogy zsidó. Valami vallás, annyit azért kapisgáltam, de mint afféle ateistának, ez nekem nem mondott semmit. És ha katolikus vagy muzulmán, mit számít az? – gondoltam. Sehogysem értettem anyám tragikus hangulatát. Ami pedig az arab–izraeli háborút illeti, hát a magyar kommunisták meg az oroszok a vesztes arabokkal voltak, nekem egyértelműnek tűnt, hogy a másik oldalnak drukkoltam, Izraelnek, a zsidóknak. Bár a világpolitika öööö akkoriban kevésbé izgatott.

Éjjel zakatoltunk át Németországon. Az utazás izgalmától nemigen tudtam aludni a couchette-ben, de annyi bizonyos, hogy minden állomásnál izgatottan kidugtam a fejem az ablakon. Csak egyvalami nem tetszett: a megafonokon elhadart, számomra értelmetlen szövegek. Az a német hangszóró-beszéd, amelyről rögtön a szovjet háborús filmekből ismert fasiszták ugrottak be nekem. Hát azoknak sosem drukkoltam, az már szentigaz. Minden németet utáltam akkor még, beleértve a nyelvet is. (Érdekes, hogy ezen a téren miért nem voltam szovjetellenes...)

Aztán reggel megérkeztünk Párizsba, a Gare de l'Estre, apám ott várt, felhőtlen boldogság. Egy idő után szabadonengedtek, öt frankkal a zsebemben nyakamba vettem a várost. Ámultam-bámultam. Először a Montmartre aljában sorakozó pornómozik kirakatát tanulmányoztam végig, szivacsként szívtam magamba az új ismereteket. Aztán valami térképről kisillabizáltam a Champs-Elyséest, a Diadalívet, az Eiffel-tornyot. Gyalog végigsöpörtem a városon. (Az ötfrankost hülyeség lett volna metróra költeni.)

Ami azonnal szemet szúrt, az a minden hirdetőoszlopon, építkezést eltakaró palánkon látható világoskék Dávidcsillag volt, az Avec Israel! feliratú plakátok. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha a franciák is az araboknak drukkoltak volna, mint az oroszok, de tény, hogy én akkor úgy éreztem: végre jó helyen vagyok. Jóval később azt is megértettem, miért.