Tegnap a nő, kivel szerény bérleményünket megosztani hivatott vagyok, igen fáradtan érkezett haza a munkából, a kedve sem volt valami rózsás, munkahelyi bántalmak, vetette oda, s hangsúlyosan eltűnt a hálószoba félhomályában.

Ezt már ismerem, ilyenkor még felszisszenni is csak halkabban merek, ha véletlenül ráütök a kalapáccsal egy pár ujjamra (nemrég költöztünk ide, ezen az órán képeket felszögelni támadt kedvem). Persze ha nem így tennék, jogos felháborodásnak képezném alanyát vagy tárgyát, miszerint egyrészt milyen ügyetlen vagyok, másrészt mennyire alpári, ami a belőlem önkéntelenül kiszakadó obszcén megjegyzéseket illeti, harmadrészt pedig nyilván direkt csapkodom egy fanyélre szerelt rohadt vasdarabbal a kezem, csak hogy ő ne tudjon végre egy nap egy félórát pihenni.

Mit van mit tenni, érvei súlya alatt meghajolok, lábujjhegyen verem a billentyűket, csak beszívni merem a füstöt, kifújni már nem, mert az bármelyik pillanatban sóhajtásnak minősülhet, s mint ilyen, harmonikus életű kis családunkban csak egyikünk számára engedélyezett.

Fél óra eltelt így, újjászületett. Még mindig kicsit morcos, de azért nagylelkűen közli velem, hogy fél nyolcra el kell mennie, s valami női nevet is megemlít, amelyet eddig még sosem hallottam. Vagy ki tudja, csapnivaló a névmemóriám.

Teszek-veszek, jövök-megyek, bár ilyenkor jobb, ha nem nagyon feltűnősködöm. Fél óra múlva már nem lesz itt, s a meccs csak háromnegyedkor kezdődik, gondolom azért közben magamban, mert egy kis öröm nekem is jár.

Most a gépem előtt hallgat valami egészen durva zenét, mondjuk inkább csak zajokat, ráadásul nem is egyfolytában, a legváratlanabb pillanatokban leállítja, másik hasonlót kezd el, lehalkítja, felhangosítja, ilyenkor jobb kussolni.

Közben lazán a körmeit festegeti, mi a csoda, szivarozik!, készít egy kacér szelfit magáról – nyilván látja, hogy nem vagyok itt. Még valami parfümöt fröcsköl magára, benyúl a hűtőbe egy jóelőre odakészített, szépen csomagolt sütiért, elviharzik. „Majd írok” – veti oda lazán. Jóvan, jöhet a meccs, bár sok gól esik, simán belealszom.

Utána vissza az imamalomba, ma valami cikkgyűjteményes kötet évekkel ezelőtti politikai pamfletjeit javítgatom tisztes megbízási díjért, szigorúan zsebből zsebbe, a félórás szunyókálás után végre jól haladok.

Tizenegy előtt egy perccel csönget a cset, hát az én édesem szól hozzám, de csak annyit jujj, aztán pár percre eltűnik megint.

Persze értek én már az ilyen rövid, látszólag csekély jelentéstartalommal bíró üzenetekből is, nagyjából az van benne, hogy „úgy teszek, mintha most venném észre, hogy ennyire elszaladt az idő, persze tudtam én előre, hogy valahogy úgy alakul majd, hogy izé ma nem megyek már haza, mert hirtelen késő lett, és holnap korán kell kelnem valami halaszthatatlan reggeli munkamegbeszélés miatt, és ugye a mi lakásunk túl messze van, meg be is sötétedett közben, a hidegről nem is beszélve, meg arról, hogy kurva hangosan horkolsz” – a többi változhat.

Nyugtázom, hogy ez lesz, türelmesen várom a mai részleteket.

Hogy képzeljem, milyen édes ez a kiscsaj, és hogy hát izé leszbi, de irtó jól el lehet vele beszélgetni, és én nem is tudom, mit tegyek, annyira meglepett ez az egész, én még ilyen helyzetben sosem voltam, majdnem zavarba is jöttem, és iszonyú jól főz, kábé úgy, mint te (itt nem állom meg, elröhögöm magam), és biztosan az ágyban is.

Közbeszúrnám, hogy én az ágyban sosem főzök, de ezúttal nem osztottak nekem lapot, ömlik tovább a cset, ami, nem tagadom, ma meglehetősen szórakoztató. Mindenesetre a meglepődést kis malíciával veszem tudomásul a ma esti testhez simuló military terepmintás nadrág és a bősz szivarozgatások után, épp csak nem sercintett indulás előtt az én édesem, még szerencse, hogy így is az esetem.