Búcsú a bermudáktól.

Meguntam a pálmákat, az van.

Itt mindig süt a nap, állati finom banánok esnek a bevásárlókosaramba (kell is az a kálium vagy mi), és akkor még egy szót sem szóltam a kreol konyha utánozhatatlanul léha gyönyöreiről, a színes, szélesvásznú, de persze nem magyarul beszélő koktélokról, a hulahula-táncosnőkről és a tengerről, amely láthatártól láthatárig körülhömpölyög, zúg, sír, simogat, ringat.

Etet, de nem itat.

Mégis, egy gyönyörű rózsaszín reggelen valamiért furcsa érzésem támadt, olyan kis bizsergés hónaljtájt, nem is kifejezetten kellemetlen, de kissé azért idegesítő. Nem vágytam én hófehér hullásra, búzakalászlengésre, északfoki ködre, huzatos buszmegállóra, csak egy kicsit irritált már az a sok szépség, az a hatalmas poszter, amely körülfog ugyan, de megérinteni valójában egyik elemét sem lehet. A háromárbocos vitorlás gyönyörűen bedől a reggeli szélben, de hangja semmi nincs, friss, ropogós kiflire hiába is vágynék, de még croissant is csak a távoli kisvárosban van (az is milyen már), és valljuk be férfiasan, kicsit izzadok is, még ha a tenger felöl fújó állandó langy szellő hűsít is valamennyire. Persze csak reggel, mert dél felé már kezd az egész földi paradicsom nagyon irritálni.

Egyszerűen nem bírom, hogy itt mindenki ugyanolyan lusta, mint én, három órát kell várni egy szaros margaritára, a bambuszfüggöny itt-ott rothadásnak indult, és nyilvánvaló, hogy végig is fog haladni ezen az úton. Most azt hagyjuk is, hogy miféle férgek futkároznak itt szanaszét, milyen átkozottul jól érzik magukat, egyszerűen a pofámba röhögnek. És persze nincsenek évszakok.

És nem akarom én itt felvetni a négerkérdést, mert már mélyen belémégett a hibátlan píszí-gondolkodás, csak hát ugye lássuk be, hogy iszonyú béna papucsokban járnak, majdnem mind csámpás, egyszerűen hangosan csoszognak, olyan hülyeségeken vihognak egész nap, amit ember nem ért. Lehet, hogy simán csak rajtam röhögnek, mert tavaly, amikor megérkeztem, egy kicsit megpirult a vállam, és némileg húzódoztam, amikor először kivájt kókuszbögrében kínálták a kiwikiwit vagy mit. És a bolt sosincs nyitva, mert mindig közbejön valami családi esemény, vagy egyszerűen megint elaludt a kövér, léha életmódot folytató fűszeres, aki, ha valami kiismerhetetlen szeszély folytán mégis kinyitna, fel se bírná emelni a nagy seggét, hogy a felső polcról idelökjön egy cukrozott tejkonzervet.

Arra is rájöttem, hogy a kakaduk vagy milyen színes, rikácsoló madarak valójában egészen bénák, ma már hiába is ismételgetik nekem végeláthatatlanul, hogy empiriokriticizmus, empiriokriticizmus, mindig csak ugyanazt, valójában annyi eszük sincs, mint egy mérsékelt égövi tyúknak. Egyszerűen jobb a píárjuk, ennyi.

Meg izé, hogy is mondjam, időközben vége lett a nyárnak, a poszter sarkai foszladoznak egy kicsit, a függőágy durva kézzel font kis csomóitól már tyúkszem nőtt a seggemen, és totálisan elegem van ebből a hamis, négyszínnyomású, távolból tökéletesnek látszó posztervilágból.

Szeretnék már lejönni a falvédőről, és igazi, rossz híreket hallani.