Tegnap a nő, kivel szerény bérleményünket megosztani hivatott vagyok, igen fáradtan érkezett haza a munkából, a kedve sem volt valami rózsás, munkahelyi bántalmak, vetette oda, s hangsúlyosan eltűnt a hálószoba félhomályában.

Ezt már ismerem, ilyenkor még felszisszenni is csak halkabban merek, ha véletlenül ráütök a kalapáccsal egy pár ujjamra (nemrég költöztünk ide, ezen az órán képeket felszögelni támadt kedvem). Persze ha nem így tennék, jogos felháborodásnak képezném alanyát vagy tárgyát, miszerint egyrészt milyen ügyetlen vagyok, másrészt mennyire alpári, ami a belőlem önkéntelenül kiszakadó obszcén megjegyzéseket illeti, harmadrészt pedig nyilván direkt csapkodom egy fanyélre szerelt rohadt vasdarabbal a kezem, csak hogy ő ne tudjon végre egy nap egy félórát pihenni.

Mit van mit tenni, érvei súlya alatt meghajolok, lábujjhegyen verem a billentyűket, csak beszívni merem a füstöt, kifújni már nem, mert az bármelyik pillanatban sóhajtásnak minősülhet, s mint ilyen, harmonikus életű kis családunkban csak egyikünk számára engedélyezett.

Fél óra eltelt így, újjászületett. Még mindig kicsit morcos, de azért nagylelkűen közli velem, hogy fél nyolcra el kell mennie, s valami női nevet is megemlít, amelyet eddig még sosem hallottam. Vagy ki tudja, csapnivaló a névmemóriám.

Teszek-veszek, jövök-megyek, bár ilyenkor jobb, ha nem nagyon feltűnősködöm. Fél óra múlva már nem lesz itt, s a meccs csak háromnegyedkor kezdődik, gondolom azért közben magamban, mert egy kis öröm nekem is jár.

Most a gépem előtt hallgat valami egészen durva zenét, mondjuk inkább csak zajokat, ráadásul nem is egyfolytában, a legváratlanabb pillanatokban leállítja, másik hasonlót kezd el, lehalkítja, felhangosítja, ilyenkor jobb kussolni.

Közben lazán a körmeit festegeti, mi a csoda, szivarozik!, készít egy kacér szelfit magáról – nyilván látja, hogy nem vagyok itt. Még valami parfümöt fröcsköl magára, benyúl a hűtőbe egy jóelőre odakészített, szépen csomagolt sütiért, elviharzik. „Majd írok” – veti oda lazán. Jóvan, jöhet a meccs, bár sok gól esik, simán belealszom.

Utána vissza az imamalomba, ma valami cikkgyűjteményes kötet évekkel ezelőtti politikai pamfletjeit javítgatom tisztes megbízási díjért, szigorúan zsebből zsebbe, a félórás szunyókálás után végre jól haladok.

Tizenegy előtt egy perccel csönget a cset, hát az én édesem szól hozzám, de csak annyit jujj, aztán pár percre eltűnik megint.

Persze értek én már az ilyen rövid, látszólag csekély jelentéstartalommal bíró üzenetekből is, nagyjából az van benne, hogy „úgy teszek, mintha most venném észre, hogy ennyire elszaladt az idő, persze tudtam én előre, hogy valahogy úgy alakul majd, hogy izé ma nem megyek már haza, mert hirtelen késő lett, és holnap korán kell kelnem valami halaszthatatlan reggeli munkamegbeszélés miatt, és ugye a mi lakásunk túl messze van, meg be is sötétedett közben, a hidegről nem is beszélve, meg arról, hogy kurva hangosan horkolsz” – a többi változhat.

Nyugtázom, hogy ez lesz, türelmesen várom a mai részleteket.

Hogy képzeljem, milyen édes ez a kiscsaj, és hogy hát izé leszbi, de irtó jól el lehet vele beszélgetni, és én nem is tudom, mit tegyek, annyira meglepett ez az egész, én még ilyen helyzetben sosem voltam, majdnem zavarba is jöttem, és iszonyú jól főz, kábé úgy, mint te (itt nem állom meg, elröhögöm magam), és biztosan az ágyban is.

Közbeszúrnám, hogy én az ágyban sosem főzök, de ezúttal nem osztottak nekem lapot, ömlik tovább a cset, ami, nem tagadom, ma meglehetősen szórakoztató. Mindenesetre a meglepődést kis malíciával veszem tudomásul a ma esti testhez simuló military terepmintás nadrág és a bősz szivarozgatások után, épp csak nem sercintett indulás előtt az én édesem, még szerencse, hogy így is az esetem.

Mondjuk nem szoktam minden nap főzni, de egyszer már majdnem megmelegítettem egy zöldborsókonzervet, később mondták csak, hogy előbb ki kellett volna nyitni a dobozt.

A viccet félretéve, jót játszottam a Dietbox csomagjával: olyan, mint egy Märklin-készlet, csak darut nem lehet belőle összerakni. (Bár sült darut talán, ha lett volna madárhús is; most nem volt.)

A játék neve: Cheddar sajttal rakott édesburgonya gombával, de a címből kimaradt egy csomó adalék, ami még kell bele. A csomagban viszont mindent megtaláltam, még két evőkanál olívaolajat is, furcsa céllal, de erről később.

Mindenekelőtt megnéztem a dobozt, és ami benne volt. Csinos kis zacskókban, valamint kisebb dobozokban a következők: egy körülbelül 25 centi hosszú édesburgonya, más néven batáta, olyan formája van, mint egy kövér második világháborús bombának, két tojás csinosan szalvétába csomagolva, s azzal együtt egy kis műanyag dobozba, egy vöröshagyma (kissé vizenyős, de megoldottam), négy fej nagyobb gomba, egy tál joghurt, egy kis maréknyi snidling, gyönyörű méregzöld, egy 15 dekás cheddar sajt, só, bors. Nagyjából ennyi, meglehetősen gusztusos az egész.

Mindent letakarítottam a munkaasztalról, különböző késeket vettem elő, tálakat, kereket, szögletest, kötényt kötöttem magam elé (ja, nem), megtornáztattam az ujjaimat. Más nem is igen kell, ja még lábosok, egy nagyobb tál jénai, gyorsan azokat is elővettem.

Itt semmi nincs a véletlenre bízva. A dobozban ugyanis van egy használati utasítás, nagyjából olyan, mint amilyet az Ikea-bútorokhoz adnak, csak ez érthetőbb, és nem huppanunk le a földre, mint egy hanyagul összeállított ágyból. A hozzám hasonló kezdők számára még színes fotók is vannak, ha szeletelni kell valamit, arról, ha főzni vagy sütni, akkor meg arról, már sajnálom is, hogy feleslegesen koptattam annak a sok iskolának a padját.

A legegyszerűbb feladatnak a hagyma kettévágása bizonyult; ezzel kezdtem. Aztán meg kellett hámozni a batátát, megmosni (ja, a biztonság kedvéért már előtte is), megtisztítottam a gombát is, kicsit lehúztam a fejéről a bőrét (csak finoman!), aztán szeleteltem, mint egy környezetbarát fűrészgép.

Közben, mert az időigényes, feltettem a két tojást főni. Nem szabad elfelejteni, hogy a forrástól számítva még tíz percig kell főzni, és kell a vízbe só is (nyilván azért, hogy a héja is jó sós legyen, na mindegy). Azt meg már végképp nem értettem, hogy miért kéne két evőkanál olívaolajat is öntenem a tojásfőző vízbe; magunk között szólva az olajat inkább megspóroltam.

Amíg a tojás főtt, a batátát egyenletesen és lassan, sőt körülményesen 3-4 milliméter vastag szeletekre vágtam, az eredményt sublerrel ellenőriztem. Felszeleteltem a gombát is, ahogyan azt a fotón láttam, persze valamivel azért vékonyabbra. Felaprítottam a snidlinget is, egészen apróra. Na, ezeknek mind kellett egy-egy külön kis edényke, amiben további sorsukra várhattak. Az is kiderült, hogy a hagymát csak átmenetileg kellett félbevágni, mert utána tovább is muszáj szeletelni, hát ezt akár meg is mondhatták volna előre, már rég túl lennék rajta.

Amikor megfőtt a tojás, hideg víz alatt lehűtöttem, ügyesen felszeleteltem, szigorúan követtem továbbra is a fényképes használati utasítást. Ez is egy külön kis tálkába került; négyszer kellett főzés közben lemennem a sarki vasedénybe.

Közben felforraltam egy közepes lábosban annyi vizet, hogy az édesburgonya kényelmesen elférjen benne, majd a szeleteket 6-7 percig főztem, egy villával sunyin ellenőriztem is, hogy elérte-e a leírás szerint szükséges és elengedhetetlen állapotot, vagyis félpuha lett-e. Az lett.

Amikor így megvoltunk, és a sütőt is hagytam jól bemelegedni uszkve 180 fokra (két derékszög, csak úgy mondom, műszaki végzettségű sorstársaim értékelni fogják), fogtam a nagy jénait, és egy icipici olívaolajat öntöttem az aljába. Ezt a dobozon belül egy kis tégelyben adták, és mint emlékezetes, kispóroltam a tojásvízből, így most épp kapóra jött. Igaz, vajat is használhattam volna, illetve ezt a lépés a recept szerint akár ki is hagyható, mehet a jénai aljára natúrba is az első réteg karikára vágott édesburgonya.

A forró vízből kivett batátát hagytam egy kicsit lecsöpögni, majd elegánsan kiraktam belőle az alsó édesburgonya-réteget, kissé megsóztam-megborsoztam, majd következett egy réteg karikára vagy még apróbbra vágott hagyma, a gomba (jó sok lett), a tojáskarikák, közben minden rétegre só, kevés bors. A végén ismét egy réteg batáta jött, majd a snidling kétharmadával összekevert joghurttal ügyesen leöntöttem az egészet (szerintem ez meg egy kicsit kevesebb lett a kelleténél, nem fedte le a jénai teljes felületét). A végén egy réteg reszelt sajttal lezártam a nagy művet, és betoltam a gázsütőbe.

Miközben a rakott édeskrumpli sült és rotyogott, elmosogattam, elszívtam egy cigit, elolvastam a legújabb híreket és megszereltem a konyhai csillárt (mondjuk az végül nem sikerült).

Mintegy 15 perc elteltével kíváncsian benéztem a sütőbe, és a látvány minden igényt kielégített. A sajt gyönyörűen ráolvadt a snidlinges lére, az alatta lévő batátarétegre, és a széle egy picit rá is sült a jénaira. Még egy utolsó ellenőrzést elvégeztem a villával, de az édesburgonya puha lett, al dente, ahogy én szeretem.

Nem maradt más hátra, mint kivenni, az asztalra tenni, rászórni a tetejére az erre a célra gondosan meghagyott egyharmadnyi apróra vágott snidlinget, lefotózni, szedni belőle.

De ó jaj, bármennyire szép is volt készen és egyben, és bármennyire finom is az ízét és az állagát tekintve, egy szépséghibája mégis akadt első konyhai remekemnek: a jénai aljában felgyülemlett a lé, nem párolgott el, ahogy az szerintem illett volna.

Azt gondolom, talán két lépcsőben kellett volna sütni az édes rakottkrumplit: először joghurt és sajt nélkül, hogy a gombából és a batátából kinyomuló víz elpárologhasson, s csak utána lezárni légmentesen a snidlinges-joghurtos-sajtos réteggel, s visszatenni, amíg a sajt rendesen rá nem sül.

Mindenesetre nagyon finomra sikerült, nem is hiányzott belőle a daruhús. Ja, és állítólag még egészséges is, nem hízlal, és különféle gyógyhatásai is vannak. Például utána hirtelen elmúlt az éhségérzetem.

Az egész, evéssel együtt, megvolt talán negyven perc alatt.

Holnap megint én akarok főzni.

Ágyat nagyon egyszerű szerelni, ha már minden része megérkezett. Nem kell hozzá más, mint bizonyos célszerszámok, némi kézügyesség, sok szabadidő, jó humor, elszántság, legalább két ember, akik folyamatosan tartják egymásban a lelket, illetve rendkívül durván összeszólalkoznak. Mindezt felváltva, egyre rövidülő periódusokban teszik. Az ágyszerelés valójában nem túl időigényes munka, jó esetben egyetlen délután alatt elintézhető, de egy hétnél több még nekünk se kellett hozzá.

Az ágyszerelés menete a következő.

Az ember vesz egy rendkívül ormótlan, nehéz, fogás nélküli, minduntalan szétcsúszó, elemeire hulló, a felsőruházatot összekoszoló, lépten-nyomon felületi hámsérüléseket okozó Ikea-ágyat, olyat, amely lehetőleg hosszabb időt pihent előzőleg egy szenespincében, ahonnan elemenként lépcsőn lehet felvinni az utcaszintre. Ezeket az elemeket, amelyekből a súlyuk alapján látszólag egy katedrális is összeállítható lenne (és valószínűleg könnyebben is, mint egy ágy), szóval ezeket beszuszakoljuk egy óriási furgonba, amelyet előzőleg gondosan megpakolunk üdítőitalos dobozokkal. Ez utóbbi részlet azért fontos, mert bármilyen rövid legyen is az utunk, szinte bizonyos, hogy közben a sofőr fékezni és kanyarodni fog; megannyi kiváló alkalom arra, hogy az ágy hegyesebb, szúrósabb elemei frontálisan ütközzenek a fémdobozokkal, s azok közül néhányat kiszúrjanak. Így olyan ragacsos üdítőmassza keletkezik, amely az ágy elemeinek felületén kiválóan megtapad, onnan eltávolítani lehetetlenség, legalábbis a tudomány mai állása szerint.

Az új helyen, ahová szerencsésen megérkezünk, és ahol a ház előtt a rokkantak részére kizárólagosan fenntartott parkolóhelyen gond nélkül meg is tudunk állni, hamarosan ki fog derülni, hogy az ágy egyes hosszabb, szélesebb, és éppen ezért dögnehéz elemei nem fognak beférni a liftbe, éppen ellenkezőleg, a harmincas évekből kiváló állapotban ránk maradt, pácolt cseresznyefából készült gyönyörű liftszekrény férne bele ezekbe. Az ágynak azonban ezek a hatalmas elemei is felkívánkoznak az ötödikre, a belmagasság békebeli.

Tekintve, hogy csak három vagy négy ilyen nagyobb elemünk van, az ügy megoldható alig másfél óra alatt, már ha a lépcsőfordulókban elegendő falat sikerül közben elhelyeznünk magunkon, illetve ha menet közben apróbb építészeti jellegű kiigazításokat végzünk ezeken a már említett fordulópontokon. (Falleverés, ablakkilicsletépés, véletlen és illetéktelen csöngetés azon nyugdíjas lakótársaink ajtaján, akikkel eredetileg jóba terveztünk lenni, legalább annyira, hogy az első héten még ne hívják ki ránk a rendőrséget, sat.) Fontos, hogy a művelet közben erősen káromkodjunk, izzadjunk, szerezzünk be újabb horzsolásokat, de nemcsak ám a falon, a kezünkön is, lihegjünk, kénytelenek legyünk minden forduló után erősen dohányozni, fröccsöt inni, a tiptopra takarított lakásban mindent összekoszolni. Meg lehet oldani, csak akarni kell.

A liftben felhordott milliónyi többi alkatrész közül – mint utóbb kiderült – csak két apró, jelentéktelen csavar hullott el, valószínűleg egyenesen az aknába vetették magukat, de sebaj, van a város másik végén egy kiváló csavarbolt, ahol majdnem ugyanilyeneket árulnak fillérekért, de erről később.

A liftszekrény maga mindeközben alig sérült, az apróbb, igazán jelentéktelen, szabad szemmel szinte nem is látható karcolásokat simán a második emeleti fiatalokra lehet fogni, büdös kölkei.

Az ágy elemeit szappanos vízzel lemossuk.

Ezt most nem részletezem, nem hatkötetes nagyregényt írok. Amúgy röpke művelet, sokat mondok, ha két órát igénybe vesz, ám az eredménye távolról sem tükrözi a ráfordított időt. Kezünk közben kicserepesedik, pórusainkba láthatatlan por hatol, agresszív lúgos víz marja szét bőrünket. Mindegy, mert megéri. Vagy nem.

De már ezzel is végeztünk, a lakás teleszórva ismeretlen eredetű és célú, ám jól láthatóan össze nem illő elemekkel. Ilyenkor célszerű ismét leülni és dohányozni, abból még baj nem volt. Amennyiben a fröccskészítéshez szükséges adalékokat előrelátóan és megfelelő mennyiségben elhelyeztük a hűtőben, ilyenkor annak sincs akadálya, hogy szervezetünket megfelelő mértékben hidratáljuk.

Mindezek után a netről kinyomtatott összeállítási utasítást kell tanulmányoznunk. Ebben az esetben nem okoz plusz bonyodalmat, ha a papírt fejjel lefelé tartjuk a szemünk elé, hiszen az úgysem erről a speciális ágyról készült, hanem egy tök más, de szintén Ikea-remekműről, az összeállításkor tehát nem kell figyelemmel lennünk ezekre a nehezen beszerzett, ámde teljesen irreleváns információkra. Persze már maga a műfaj, az összeállítási bútorgrafika mint olyan sem alkalmas hasznos információk hordozására, és éppen azokról a kulcsfontosságú műveletekről hallgat a lehető legmélyebben, amelyek elmulasztása vagy elrontása lehetetlenné teszi az ágynak ágyként való funkcionálását, ha egyáltalán eljutunk majd odáig.

Nagy buzgalmunkban és tanácstalanságunkban még az interneten is megnéztünk egy idevágó oktatóvideót, amelyen egy talpraesett pofa három perc alatt szerel össze egy, a miénkéhez hasonlatos ágyat, de mivel a műveletet viccesen felgyorsították, épp a kulcsmomentumok csak elmosódottan látszanak, miközben az aláfestő zene dinamikus és hatásos tust húz. Egy győztes csata után ez természetes is. De mi még nem tartottunk itt.

A mi esetünkben, miután összegányoltuk és szétszedtük különböző irányokban és szögekben az ágydeszkákat, elhelyeztük bennünk a megfelelő fatipliket és csavarokat, az eljárás végén kaptunk egy négyoldalú keretet, amelyet felül a fej, alul a láb határolt le, és igen csinosnak volt mondható. Formájában egy úgynevezett franciaágy külső kontúrjait adta ki, persze azért ehhez is kellett némi képzelőerő. Aminek nem voltunk híján. Ezek után kellett volna merevíteni az egészet.

A merevítés mint olyan, rendkívül egyszerű művelet. Tessék elképzelni a fentebb leírt keretet, olyan durván 180 x 200-as belső méretben, amelynek hosszában középen egy teleszkópos vasrúd feszít, s annak közepén pedig négy csápszerű fémkar lengedez. A fémkarok vékonyak, szintén teleszkopikusak, s négy végükön négy apró kis csavar várja, hogy az ágykeret oldalsó falain helyet találjunk nekik. Illetve kettő.

De most még ne vesszünk el ilyen apró részletekben, hogy hány csavar is az a négy, ami csak kettő. Hiszen bármennyi is lenne, nincs hely sehol, ahová csavarozhatnánk, olyannyira nincs, hogy a csápok el sem érnek az oldalfalakig, illetve derékszögben persze igen, de annyira már nem lehet széthúzni őket, hogy…

De hiszen nem is kell. Sehol sincs ugyanis megfelelő pont, ahová rögzíthetők lennének, még ha három méter hosszúra is kihúzhatóak lennének. Vannak ugyan kútkáva-szélességű, hatalmas csavarokat befogadni képes masszív lyukak, sőt szám szerint éppen négy (vagy hat), csak hát a mi csavarjaink aprók, úgy lötyögnek ezekben a lyukakban, mint Mariban a gyerek. Vagy mi.

Na most ezen elég sokat tököltünk. Közben újabb súlyos fröccsöket küldtünk le, kemény cigarettákat kellett elszívnunk. Egy próbafekvéssel még azt is megpróbáltuk, nem működik-e véletlenül az ágy merevítők nélkül is, majd újból összeszereltük a keretet.

Aznap éjjel még a földre tett matracokon aludtunk. Meg másnap éjjel is.

Harmadnap reggel barátságos, enyhe unszolásra (később a szomszédok által kihívott rendőrök elmentek) felhívtam egy közismert asztalosmestert, sírva könyörögtem neki, hogy jöjjön el, nézze meg ezt a megoldhatatlan feladványt, ácsoljon nekünk új, másik ágyat, tökmindegy, csak estére legyen meg, mert így decembertájt nincs kedvem a Szent István parkban tölteni az éjszakát.

Hát ő legközelebb egy hét múlva jár Pesten, mondta, és nem éreztem ki hangjából azt a fajta férfiszolidaritást, amely közvetlen életveszély esetén szerintem helyénvaló lenne. Akkor már letérdelve és zokogva csak arra kértem, hogy legalább telefonon adjon valami ötletet, amit vállrándítva meg is tett, és harmadikra meg is értettem, hogy mit mond. Hogy ha alulról helyezzük a csápok végét a szélső vas merevítőkben kialakított hatalmas lyukak alá, még az a kis csavar is képes megszorulni bennük, mert a fejük nem fog átesni az egyébként tényleg állati lötyögős lyukakon. Ja, ha csak úgy nem.

És tényleg, most már minden klappolt, még akkor is, ha időközben fény derült a vészes csavarhiányra, a csavarboltban pedig arra, hogy épp ilyen csavar nem is létezik, de van valami hasonló, nem tompa, de hegyes végű, nem rövid, de hosszú, legfeljebb nem tart majd semmit, nem bánom, adjon négyet.

Már három napja áll tehát az ágy, egyelőre nem is esett szét. De egy ágy olyan, mint az élet: a komolyabb terhelési próbák még hátravannak.

Lev Tolsztojjal ellentétben én igyekszem rövidre fogni.

Például ezt a történetet is, amelyet először másfél évvel ezelőtt fogtam rövidebbre. Ami az illusztrációt illeti, Michel Jonasz francia dalszerző-énekessel is azon a nyáron ismerkedtem meg, miközben kiderült, hogy szegről-végről unokatestvérek vagyunk, ha elég távoliak is. Az ő édesanyja is Berettyóújfalun született, mint az én apám, és úgy hívják, mint ahogy a nagyanyámat (Katz). A szüleink nagyjából egy időben voltak falusi gyerekek. Akkor ezt a kislemezt kaptam tőle ajándékba.

1967 nyarán 13 éves voltam, majdnem 14. Apám akkor már több mint négy éve disszidált Párizsba, visszatért háború alatti (és utáni) emigrációjának színterére, mert nem találta helyét e hazában, ahol '56 után ártatlanul bebörtönözték. (Nem ide tartozik, de később már úgy látta: nem egészen ártatlanul. Mert szerinte ha nem is 56-os Petőfi-köri beszéde, Irodalmi Újság-béli publikációi, hanem a Rákosi-korban leírt rendszerdicsőítő riportjai miatt megérdemelt valami büntetést.)

Szóval 1967 nyarán úgy nézett ki, végre meglátogathatjuk anyámmal, mihelyt véget ér a suli. Persze ilyenkor mindig közbejön valami, esetünkben az első arab–izraeli háború, amiről aztán hat nap alatt kiderült, hogy csak hatnapos lett. Utána kis szünet, és a Belügy úgy döntött, mégis utazhatunk.

Az Orient-express kora reggel indult a Keletiből, gyönyörű napsütésben száguldott Hegyeshalom felé. Életemben először indultam külföldre, még Csehszlovákiában sem voltam azelőtt. Nemigen lehet leírni, milyen nagyszerű hangulatban voltam. (Van valamelyik beszkreccselt harddiszkemen egy fotó, ahol vadiúj hófehér csőgatyámban állok a fülkéskocsi folyosóján, az ablak nyitva, besüvít a szél, az arcomat a napban fürdetem.)

Anyám is furcsa állapotban volt, bár távolról sem felhőtlen boldogságosban. Hegyeshalomig lehetett forintért fogyasztani a büfékocsiban, hát onnan addig el sem mozdultunk. Erősen megcsappant közben a MÁV kommersz konyakkészlete, pedig én csak ütasüdítőt kaphattam.

Aztán átléptük a határt, leszálltak az addig remegő gyomorral figyelt magyar határőrök-vámosok, és megjelentek helyettük a bécsi boltokat hirdető cédulaosztó emberek, sikertelen disszidensek, besúgók, forintkiajánlók, a korabeli Kelet-Európa jellegzetes figurái. Anyám könnyes szemmel félrevont.

Nem értettem, mit akar, miért nem képes felhőtlenül örülni ennek a nagyszerű napnak, a szabadság első óráinak. Ő meg kereste a szavakat, és bár nyilván régóta készült erre a beszélgetésre, láttam, hogy ezúttal valahogy nemigen találja a megfelelő szakkifejezéseket.

Végül könnyes szemmel csak kivágta: – Tudnod kell, hogy apád zsidó.

Nu, zakksón, gondoltam én, és persze fogalmam sem volt, mi az, hogy zsidó. Valami vallás, annyit azért kapisgáltam, de mint afféle ateistának, ez nekem nem mondott semmit. És ha katolikus vagy muzulmán, mit számít az? – gondoltam. Sehogysem értettem anyám tragikus hangulatát. Ami pedig az arab–izraeli háborút illeti, hát a magyar kommunisták meg az oroszok a vesztes arabokkal voltak, nekem egyértelműnek tűnt, hogy a másik oldalnak drukkoltam, Izraelnek, a zsidóknak. Bár a világpolitika öööö akkoriban kevésbé izgatott.

Éjjel zakatoltunk át Németországon. Az utazás izgalmától nemigen tudtam aludni a couchette-ben, de annyi bizonyos, hogy minden állomásnál izgatottan kidugtam a fejem az ablakon. Csak egyvalami nem tetszett: a megafonokon elhadart, számomra értelmetlen szövegek. Az a német hangszóró-beszéd, amelyről rögtön a szovjet háborús filmekből ismert fasiszták ugrottak be nekem. Hát azoknak sosem drukkoltam, az már szentigaz. Minden németet utáltam akkor még, beleértve a nyelvet is. (Érdekes, hogy ezen a téren miért nem voltam szovjetellenes...)

Aztán reggel megérkeztünk Párizsba, a Gare de l'Estre, apám ott várt, felhőtlen boldogság. Egy idő után szabadonengedtek, öt frankkal a zsebemben nyakamba vettem a várost. Ámultam-bámultam. Először a Montmartre aljában sorakozó pornómozik kirakatát tanulmányoztam végig, szivacsként szívtam magamba az új ismereteket. Aztán valami térképről kisillabizáltam a Champs-Elyséest, a Diadalívet, az Eiffel-tornyot. Gyalog végigsöpörtem a városon. (Az ötfrankost hülyeség lett volna metróra költeni.)

Ami azonnal szemet szúrt, az a minden hirdetőoszlopon, építkezést eltakaró palánkon látható világoskék Dávidcsillag volt, az Avec Israel! feliratú plakátok. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha a franciák is az araboknak drukkoltak volna, mint az oroszok, de tény, hogy én akkor úgy éreztem: végre jó helyen vagyok. Jóval később azt is megértettem, miért.

Van egy ilyen alkalmazás a facebookon^©, hogy hol voltál négy éve vagy mi, és ebből ma kiderült számomra (ha egyébként nem tudtam volna), hogy négy éve Uspallatában voltam, ott reggeliztünk a járda szélén Gyurka barátommal. Fejünk felett (elvileg) kőszáli sasok keringtek, bár mi kissé másnaposan inkább a földet böngésztük, és mély gondolatainkat férfias szeméremmel álcázva bambán fókuszáltunk nagyjából bokamagasságba.

Uspallata 2039 méter magasan fekszik a tenger szintje fölött, de tenger sehol. Helyette rengeteg a por, a hőmérséklet csak lassan kúszik felfelé, kora délelőtt még csak olyan 17 fok lehet. Az utcákon alig-alig lézeng valaki is, esetleg egy-egy céltalanul lődörgő, a ruházati higénia terén kihívásokkal küszködő indián vándorárus, illetve egy meghatározhatatlan korú falusi asszony bicikliháton, aki éktelenül szidja mellette kocogó, eredetileg fehér, pillanatnyilag azonban csurom sár kutyáját, egy amolyan kuvaszféle hatalmas korcsot, aki mellettem haladtában háromszor is megpróbált megharapni, de lehet, hogy csak a szendvicsemből akart volna egy kis kóstolót.

Bár a nap süt, a fény fátyolos, alig dereng át rajta a külvilág, a nagy festők ezt hívják talán szórt fénynek, de azért egy napszemüvegnek nem látnánk kárát. E felszerelési tárgy hiányában azonban most hunyorogni kényszerülünk. Nyilván nem bánjuk azért a tegnap esti mendozai tüzes Shiraz és Malbec borokat, a francia mód szerint vágott és sütött vastag bélszínt, de itt a járdaszélen reggelizve mindez már oly távolinak tűnik, mint Santiago de Chile a másik irányban, amelyet, hiába is közeledünk majd még hozzá, elérni sosem fogunk.

Marad nekünk Uspallata az ezeréves roncsautóival, épp velünk szemben a Hotel Vienna próbál nagyvárosi hangulatot kölcsönözni a tájnak, nulla sikerrel, ugyanis a szálloda épülete sem nem nagyobb, sem nem impozánsabb egy koszlott bódénál. Benézünk egy percre, de wifinek még a hírét sem hallották, örüljünk, hogy isten különös kegyelméből néhány éve bevezették ide is az áramot.

Ámbár áram, az már régebben is lehetett benn, hiszen az Andokból biztosan rohannak le a gyors folyók, és annyit mi is tudunk, hogy közülük a legszélesebb a Rio Mendoza. Mi a hágók felé emelkedő nemzetközi széles út mentén csak a kőgörgetegen átívelő hidakról pislantottunk le a csontszáraz mélybe rá. De láttunk azért pár távvezeték-oszlopot is, elképzelhető, hogy van ott fenn valahol egy völgyzáró gát és benne egy vízerőmű, mert havas csúcsok nyilvánvalóan léteznek errefelé, azokat már száz kilométerrel messzebbről, Mendozából is láttuk, ha kinéztünk a fillérekért bérelt villa nyugatra néző ablakain.

Itt most van tavasz, épp megfelelő idő az Andokban autókázni, menet közben néha kiugrani, hogy pár métert egyensúlyozzunk a rég elhagyott hegyi kisvasút megmaradt egyetlen sínjén, amely mellől az öszvérek már réges-rég lelegelték azt a kevés növényzetet, ami ott a magasban hajlandó egyáltalán kinőni.

Különben ez a régen elkoszlott falu, Uspallata is a mára elenyészett transzandeszi vasútnak köszönheti a létét, az meg elsősorban a fenti bányáknak, ahol annak idején aranyat, ezüstöt találtak, de kivágták a rezet és a cinket is. Talán nem is lehetett olyan nehéz kitalálni, hogy valami lehet a földben, mert a fenti meleg források borzasztó sárgán-kénesen törnek fel, nem mintha értenék az ilyesmihez.

A vasút helyett ma országút kanyarog a folyó völgyében, egészen fel a chilei határig, amit a helyi szokások értelmében mi bérelt autóval nem léphetünk át. A sok kamion meg autóbusz és a fenti kanyargások miatt ezt az utat a világ tíz legveszélyesebbje között tartják számon, ami egyébként szerencsére erős túlzás. Ha egyszer befejezzük végre útszéli reggelinket, s nagy nehezen továbbindulunk, bennünk például semmi veszélyérzet nem lesz majd, legfeljebb azt tapasztaljuk feljebb, hogy számos régebbi évjáratú autó hűtővize felforr, s tanácstalanul állnak a sofőrök meg az utasok az útszéli kőgörgeteg szélén, gondolom, várják, hogy lassan lehűljön, aminek le kell.

Korábban elolvastuk már a neten (mert ott lent mindenütt internetezhettünk, sőt a mi falunk főterét még ingyen wifivel is besugározták), hogy 3200 méter magasan csodálatos tájakat fogunk látni, hogy ez olyan lesz, mint a Grand Canyon vagy éppen mint a Mars felszíne. Szóval mi is arra készültünk, hogy vagy százszor megállunk útközben, fotózunk, mint állat. Persze végül Grand Canyon nem lett sehol, csak szürke kövek, igen, talán valahogy úgy, mint a Marson, bár ott még egyikünk sem járt.

Talán majd jövőre.

Volt nekem egy meglehetősen régi keltezésű kedves barátom, nem is mondanám, hogy közeli, illetve valahogy mégis az.

Az egész a fiatalsággal függhet össze, azzal, hogy egy másik világban éltünk és szocializálódtunk, vagyis dehogy. Sehogy sem voltunk képesek úgy táncolni, ahogy akkor a szocializáció (vagy mi volt annak a rendszernek a neve) fütyült, kilógtunk a sorból, ő felfelé, én különféle zavaros irányokba. Nem csak mi ketten szenvedtünk persze ettől az állapottól, hanem több generációnyi renitens, esetenként még azt is mondhatnánk, hogy gondolkodó, vagy másképp gondolkodó fiatal.

Azért ezt sem misztifikálnám túl, mert 18-19 éves korában az ember még csak mérsékelten gondolkodik, legalábbis én.

Volt akkoriban, a hetvenes évek első felében, nem sokkal a befulladt új gazdasági mechanizmus relatíve liberális két-három éve után néhány ezernyi izgő-mozgó gimnazista, akiknek kapóra jött, hogy 1971 nyarán Gazdag Gyuszi megrendezte a Sípoló macskakőt, egy évre rá pedig Kardos Feri a Petőfi ’73-at, vagyis pár léha héten át szabad folyást engedtek a kreativitásunknak és kielégítették a szabadságvágyunkat is. (Miközben az exhibicionizmusunkat is kiélhettük, már akinek volt és már amennyire.)

Szóval ezek olyan gimnazista-filmek lehettek, egyáltalán nem az itteni életre készítettek fel, hanem időlegesen kivontak minket a körülöttünk egyre inkább bezárkózó társadalomból, valahogy megsejttették velünk, hogy másképp is lehetne élni, mint szögesdróttal körülvett határok között, lehajtott fejjel, hümmögve és bólogatva.

Akkor ismertem meg Zolit, és vele együtt több tucatnyi hozzám hasonló, az útját itt nagyjából reménytelenül kereső alakot. (Persze, aki színész, filmrendező, operatőr akart lenni, azoknak a forgatásról vezethetett éppen útjuk a főiskola felé, de a többség reménytelenül civil volt, s ezt mélyen át is éreztük.) Szóval nekünk tényleg csak a szabadság rövid ideig tartó illúziója maradt, de ha azt vesszük, hogy akkoriban még ezzel is messze kilógtunk felfelé az átlagból, végül nem is jártunk olyan rosszul.

Azon a két nyáron vadak voltunk és szabadok, és hogy ezt ne egyhamar felejtsük el, még utána is sokáig összejártunk.

Én addigra már érettségiztem, Zoli akkor volt harmadikos. Valami baja lehetett a matekkal (de legalábbis rossz előérzetei voltak), én meg előtte matek-fizika szakra jártam, s abban az évben más bajom nem is volt, csak a katonai behívót kellett valahogy elkerülnöm. Két hamis orvosi papír utáni hajtóvadászat közben ezért bőven ráértem, úgyhogy néha összeültünk korrepetálni, vagy valami hasonló dolgot cselekedni. Kicsit atyáskodtam vele, meg talán eljátszottam azt is, hogy milyen lezser matekzseni vagyok (miközben persze én meg az ismételt felvételire készültem), szóval közben valahogy ő is átnyomódott a gimnáziumi záróvizsgán, és engem is felvettek egy vidéki szakirányú felsőfokú intézménybe.

Aztán itt meg is szakadt futó flörtünk a matematikai tudományokkal, de mi mégis barátok maradtunk, s bár egyre távolabbról, de figyeltük, merre sodródik, navigál, vezeti magát a másik. Ezekben a párhuzamos életekben sem csak ketten futottunk párhuzamosan, egy egész csapatnyi volt sípolós és petőfis sodródott akkor az árral, úszott az ár ellen, vagy csak úgy ellanyhult a langyos folyókanyarokban.

Hogy ki disszidált és mikor, ma már nincs is különösebb jelentősége, a lényeg az, hogy tényleg nem találtuk itthon a helyünk. Voltak kivételek, de a többség (vagy amit ma annak gondolok) mégiscsak lelépett valamikor és valahogy. Asszem Zoli ebben megelőzött, ő a fősodorral Londonba ment tanulni, szociológus lett, aztán a BBC-hez került, megnősült, gyerekei születtek, és csak a rendszerváltás pillanataiban, az új, demokratikusan megválasztott parlament nyitóülése idején futottunk megint össze.

Ő a BBC-t tudósította valahonnan a Fidesz közeléből, én Párizsból hazaszaladva a Narancs körül sertepertéltem. Nem véletlenül futottunk tehát össze azokon a langyos tavaszi estéken a Lizsé nevű műintézményben, amely a Lendvay utcai Fidesz-székháztól és egyben a mi szerkesztőségünktől csupán ötvenméternyire tartózkodott, és mérsékelt árairól, valamint árnyas kerthelyiségéről volt méltán nevezetes.

Akkortól kezdve elég gyakran kerestük egymást, egészen két vagy három évvel ezelőttig több-kevesebb rendszerességgel összejártunk, sokat lógtunk az Újlipótváros különböző rossz hírű vendéglátóipari intézményeiben, s néha távolabb is, elmerészkedve egészen az Andrássy út és a Dob utca, valamint a Klauzál tér környékéig.

Ami a nappalokat illeti, egy ideig mindketten dolgoztunk, nemigen értünk rá egymással múlatni az időt, aztán alóla megszűnt a BBC magyar szekciója, tönkrement a házassága is (ez utóbbi téren én sem voltam túl sokáig szerencsés). De munkám akkoriban még volt, és bár többnyire otthon dolgoztam, valahogy megtartottuk ezeket az éjjeli lepkeségeket, már ameddig én bírtam szusszal mellette.

Azután ha látni akartam, sokszor elég volt csak benéznem a Pozsonyi úti Piccolóba, vagy ő ugrott fel hozzám hirtelen, hóna alatt egy üveg borral vagy vaskos fotóalbumokkal. Zaklatott, és talán eseménydús életet élt, de túl sokáig nem találta a helyét. Emlékszem, egyszer felvették az akkor még tisztes műhelynek számító MTI-be, hogy legyen állandó havi keresete, munkába is állt, de amikor megtudta, hogy valakinek családfenntartásra kellene az ő állása és még inkább a fizetése, abban a pillanatban felállt, és pár hét után átadta friss helyét az arra szerinte nála rászorulóbbnak.

Ha ránéztem, én csak az érettségiző srácot láttam, magasnak, soványnak, mindig vigyorgónak. Persze tudott komoly képpel is magyarázni, igen nagy átéléssel, de a szeme akkor is vidáman csillogott, leste, mikor lehet végre egy jó nagyot röhögni. Sok szempontból kamasz maradt, s közben ugyanolyan nyitott és okos, amilyen már 18 évesen is volt.

Tudtam azt is, mert ugyan nemigen beszélt róla, de látszott rajta, hogy lassan leromlik az egészsége. Gondolom, enni nem sokat evett, a kalóriát egyre inkább folyékony formában vette magához, és édesanyja halála után lelkileg is megzuhant.

Nem vagyok rá túl büszke, de akkoriban már egyre kevesebbszer találkoztunk, s telefonon, e-mailben is kezdett elfogyni a kapcsolatunk. Néha be-benéztem hozzá a Piccolóba, de inni már nem akartam vele, és zavart, hogy nem nagyon értem már, miről beszél nagy átéléssel, de egyre kevésbé precíz artikulációval. Erősen drukkoltam neki, hogy sikerüljön betartania az absztinenciára vonatkozó orvosi jó tanácsokat, s pár éve örömmel hallottam, hogy Londonban sikeresen megoperálták, elkezdhetett végre gyógyulni.

Azóta egyszer sem találkoztunk, s hiába hagytam neki különféle érdeklődő és biztató üzeneteket, ezekre már nem akart válaszolni. Amikor itthon járt, már nem is futottunk össze, persze egy idő óta már én sem laktam az Újlipótvárosban, velem sem volt könnyű itt véletlenül összefutni.

Csak a hírek jöttek, mostanában egyre rosszabbak.

Aztán két napja visszaköltöztem a Pozsonyi út sarkára, és első vasárnap reggeli sétám az épp bezárt Piccoló előtt vezetett el. Az édes Zoli most már végleg odaköltözött.

Meguntam a pálmákat, az van.

Itt mindig süt a nap, állati finom banánok esnek a bevásárlókosaramba (kell is az a kálium vagy mi), és akkor még egy szót sem szóltam a kreol konyha utánozhatatlanul léha gyönyöreiről, a színes, szélesvásznú, de persze nem magyarul beszélő koktélokról, a hulahula-táncosnőkről és a tengerről, amely láthatártól láthatárig körülhömpölyög, zúg, sír, simogat, ringat.

Etet, de nem itat.

Mégis, egy gyönyörű rózsaszín reggelen valamiért furcsa érzésem támadt, olyan kis bizsergés hónaljtájt, nem is kifejezetten kellemetlen, de kissé azért idegesítő. Nem vágytam én hófehér hullásra, búzakalászlengésre, északfoki ködre, huzatos buszmegállóra, csak egy kicsit irritált már az a sok szépség, az a hatalmas poszter, amely körülfog ugyan, de megérinteni valójában egyik elemét sem lehet. A háromárbocos vitorlás gyönyörűen bedől a reggeli szélben, de hangja semmi nincs, friss, ropogós kiflire hiába is vágynék, de még croissant is csak a távoli kisvárosban van (az is milyen már), és valljuk be férfiasan, kicsit izzadok is, még ha a tenger felöl fújó állandó langy szellő hűsít is valamennyire. Persze csak reggel, mert dél felé már kezd az egész földi paradicsom nagyon irritálni.

Egyszerűen nem bírom, hogy itt mindenki ugyanolyan lusta, mint én, három órát kell várni egy szaros margaritára, a bambuszfüggöny itt-ott rothadásnak indult, és nyilvánvaló, hogy végig is fog haladni ezen az úton. Most azt hagyjuk is, hogy miféle férgek futkároznak itt szanaszét, milyen átkozottul jól érzik magukat, egyszerűen a pofámba röhögnek. És persze nincsenek évszakok.

És nem akarom én itt felvetni a négerkérdést, mert már mélyen belémégett a hibátlan píszí-gondolkodás, csak hát ugye lássuk be, hogy iszonyú béna papucsokban járnak, majdnem mind csámpás, egyszerűen hangosan csoszognak, olyan hülyeségeken vihognak egész nap, amit ember nem ért. Lehet, hogy simán csak rajtam röhögnek, mert tavaly, amikor megérkeztem, egy kicsit megpirult a vállam, és némileg húzódoztam, amikor először kivájt kókuszbögrében kínálták a kiwikiwit vagy mit. És a bolt sosincs nyitva, mert mindig közbejön valami családi esemény, vagy egyszerűen megint elaludt a kövér, léha életmódot folytató fűszeres, aki, ha valami kiismerhetetlen szeszély folytán mégis kinyitna, fel se bírná emelni a nagy seggét, hogy a felső polcról idelökjön egy cukrozott tejkonzervet.

Arra is rájöttem, hogy a kakaduk vagy milyen színes, rikácsoló madarak valójában egészen bénák, ma már hiába is ismételgetik nekem végeláthatatlanul, hogy empiriokriticizmus, empiriokriticizmus, mindig csak ugyanazt, valójában annyi eszük sincs, mint egy mérsékelt égövi tyúknak. Egyszerűen jobb a píárjuk, ennyi.

Meg izé, hogy is mondjam, időközben vége lett a nyárnak, a poszter sarkai foszladoznak egy kicsit, a függőágy durva kézzel font kis csomóitól már tyúkszem nőtt a seggemen, és totálisan elegem van ebből a hamis, négyszínnyomású, távolból tökéletesnek látszó posztervilágból.

Szeretnék már lejönni a falvédőről, és igazi, rossz híreket hallani.

Nem akarom én ezt túlcifrázni itt, de tény, hogy ma reggel ünnepélyesen átvettem első irodalmi díjamat, amit ezúton is megköszönök az egyelőre egyszemélyes kurátori csapatnak. Ha erőm és tehetségem engedi, a jövőben is igyekszem majd megfelelni a magas egyéni és társadalmi elvárásoknak, de hiszen ez a legtermészetesebb.

Az ügy előzményei közé tartozik, hogy tegnap magam is beléptem a híres és érdemes irodalmi-művészeti díjalapítók közé. Az erről készült első dokumentumot közzé is teszem itt, részben az általam is forrón támogatott információszabadság nevében, másrészt pedig azért, hogy így is csatlakozásra ösztönözzek lelkes és öntudatos magánszemélyeket, valamint a kultúra, közelebbről az irodalom ügye mellett mélységesen elkötelezett cégeket (multi is lehet).

Tehát:

A Tardos János irodalmi ösztöndíj!

A mai napon megalapítom a Tardos János irodalmi ösztöndíjat; ez olyasmi, mint a Kossuth-díj, csak naponta, mit naponta, akár percenként is odaítélhetik.

A Tardos János irodalmi ösztöndíj nemes célokat szolgál, odaítélése garantáltan részrehajlásmentesen, az erre a célra önkéntesen összeállt kuratórium által történik.

A Tardos János irodalmi ösztöndíj összege változó, 1000 forinttól a csillagos égig terjed; ennek megítélése szintén a számos tagból álló és egyre növekvő létszámú kuratórium egyedüli joga és felelőssége.

A Tardos János irodalmi ösztöndíj célja az azzal kitüntetett személy kiegyensúlyozott lelki- és érzésvilágának fenntartása, hogy felhőtlenül, sötét gondolatoktól mentesen szentelhesse napjait a köz javára történő irodalmi alkotásnak, illetve az ehhez elengedhetetlen előzetes élményszerzésnek.

A Tardos János irodalmi ösztöndíj felhasználása a díjjal kitüntetett szerző joga és egyben kötelessége, tekintet nélkül az esetleg felmerülő erkölcsi vagy más természetű földhözragadt, kicsinyes elvárásokra vagy kifogásokra. Az illető helyesebben teszi, ha a sokszor kínossá váló, a kispolgári véleményeket kritika nélkül kiszolgáló attitűd helyett tekintetét az örök humanista értékeket egyedül felmérni képes utókor horizontjára illeszti, ily módon nagyot nem tévedhet.

A leendő nyertes személyétől függetlenül megjósolható tehát, hogy az ösztöndíj jelentős hányada fordítódik majd dohány- és italneműekre, benzinre, parkolási díjra, s olyan léhaságokra, mint például korábbi meggondolatlan cselekedetek részbeni vagy maradéktalan anyagi korrigálása, lyukak betömése, tűzoltás.

A Tardos János irodalmi ösztöndíj kuratóriumába bárki bekerülhet, aki egyszer vagy többször befizet egy bizonyos, általa meghatározott, de ezer forintnál magasabb összeget a CIB bank 10700024-54399558-51200002 számú, erre a célra elkülönített számlájára.

Elég a lehajtott fejű létezésből, legyél te is kurátor, ne hagyd, hogy helyetted mások döntsenek! A te irodalmi ízlésed is van olyan jó, mint másoké, de sőt.

A Tardos János irodalmi ösztöndíj ideiglenes szervezőbizottsága nevében a névadó

A rendkívüli sikerre való tekintettel a fentebb vázolt irodalmi ösztöndíj odaítélési procedúráját a szervezőbizottság meghosszabbítja. Felhívjuk egyúttal a hazai és nemzetközi kis- és nagyvállalatok figyelmét is a kezdeményezés rendkívüli píárértékére; hát ki ne tetszelegne szívesen a magaskultúra önzetlen támogatójának mezében.

Nemcsak futballstadionok vannak ám a világon!

Minden bútorok közül az ágy talán a legjelentőségteljesebb, legállandóbb, legmeghatározóbb, legfélelmetesebb, s ezzel együtt a legátfogóbb élmények, a szexuálisok színtere is. Ágyban születünk és halunk, ha mázlink van persze, vagy pechünk, nézőpont kérdése.

Az ágy köré szerveződik a hálószoba, ott sokszor ez a legnagyobb felület, kitölt és be, állandónak látszik, de persze mégsem az. Bár magához ölelhet az életünkből akár évtizedeket is, néha mégis le kell cserélni, ilyen a modern világ. Magunkban tudjuk, hogy semmi nem örök, legfeljebb gépiesen hajtogatjuk, ha nagyon figyelnek, ha épp meg akarunk felelni a régi korok hipokrita erkölcseinek, vagy épp azt játsszuk, hogy.

Halálos ágy.

Vettem én már ágyat, ha jobban belegondolok, túl sokat is, a cigányélet rákényszerített. A régi, de még nem megunt ágyat ugyanis az ember nem teheti zsebre, nem flangálhat vele országhatárokon át, nem viheti a hátán a tengerentúlra, néha még az is nehézséget okoz, hogy az utca túloldalára áthaladjunk vele.

Nem hinném, hogy lelkileg kötődni tudnék egy beépített szekrényhez, azt az ember egy legyintéssel odahagyja, esetleg fejszével szétcsapja, s odaveti neki: ócska funír, takaroggy.

Az ágy más, azzal összenőttünk. Mindent látott, boldogságot és szörnyűséget, s a következő ágynak sem lesz könnyebb az élete.

Még egy íróasztal, egy épp paszentos is, aránylag könnyen pótolható. Irogathatunk konyhaasztalon is, ha az élet úgy hozza, attól még a mondataink nem lesznek sem jobbak, sem rosszabbak, legfeljebb belengi őket némi hagymaszag, a többi viszont ugyanaz: kávéillat, cigarettafüst, csikkek, gondolat- és érzésmorzsák.

Nem mellékes, hogy létezik nemíró asztal is, de nemalvó ágyról még nem hallottam, mer akkor minek.

Egy ágy azért más. Ágyat nem vált csak úgy az ember, azt kifekszi. Ha rossz, fáj tőle a háta, ha alacsony, nem tud róla felkelni, ha keskeny, megutálja, ha rossz sugárzások haladnak keresztül rajta, cseresznyepálcás embert hív, ide-oda tologatja a szobában (nem az embert persze). Ha nem jó a feje (ez esetben megintcsak az ágynak), ha nem jó fölötte a világítás, ha nem szép, ha utálatos, ha nem nekünk való, megkeseríti mindenéjeinket.

Keressünk magunknak új ágyat? Hát az nem lesz egyszerű dolog. Tudom, hogy nem örökre kell, elég erre a pár napra, hétre, hónapra vagy évre, de akkor is ágy, nem lehet félvállról venni, legyinteni rá.

Egy gyönyörű katalógusban van egy fotón hibátlannak tűnő ágy, persze olyan mögötte a fal és előtte a medvebőr is. Egy másik egy használaton kívüli szenespincében várakozik, kicsit rossz ott a világítás, így szétszedve, részegységenként falnak döntve, csinosan benejlonozva még a valódi méreteit is nehéz megbecsülni, de ágy volt, ágy lesz, most csak bebábozódott, ránk vár. Egy másik házban áll egy harmadik ágy, valaha a kedvenc volt, ma sokszor csak magában duzzog, régi szépségét siratja, fal felé fordult. Már mindentől messze van.

Ágyak, ágyak, isteni, átkozott vágyak.

Nem lesz baldachinos, nem lesz fiókos, nem lesz falusi, plafonig felpakolt, nem lesz Habitat, nem lesz futon, nem lesz fekete, nem lesz fehér, nem lesz keskeny, nem lesz praktikus, nem lesz szép, nem lesz ronda. Nem lesz szeretett, nem lesz gyűlölt, nem lesz jó, nem lesz rossz, de lesz, amíg leszünk mi is, és tovább.

Nemtom, ki hogy van vele, de velem már előfordult, hogy hosszabb vagy rövidebb időt eltölthettem Roosevelt Islanden, félúton Manhattan és Queens, Bronx és Brooklyn között. Nem tudom, hogy ez-e a város mértani közepe, nem is érdekel, de ha a világ közepe lenne, azon egyáltalán nem csodálkoznék.

Ehhez persze semmi köze az ENSZ-palotának, hiába is terpeszkedik itt szemben, a manhattani oldalon, mint valami szörnyeteg méretűre dagadt óriás sóhivatal a tökéletesen sótlan diplomatáival. (Ez utóbbiak manapság imádnak a különösen biztonságos és csendes szigeten lakni, kár, hogy lassan az ő mérhetetlenül pofátlan fizetésükhöz igazodnak az itteni lakásárak is.)

Amúgy Rooseveltiában mindenféle náció tanyát vert már, japánok, magyarok, mexikóiak, franciák és kínaiak, de ez igazából egész New Yorkra igaz. A nagy keveredés mellett feltűnő, hogy a szigetlakók átlagéletkora nagyon alacsony, rengeteg a kisgyerekes család, a bicikliző-dzsoggingoló egyetemista népség, idősebbeket legfeljebb a sarki kocsmában vagy tükörben látni. (A bácsit ugyanis, aki a hátam mögött áll a sorban.)

Ami még érdekes, az a relatíve nagyszámú paralimpikon, meg más csökkent képességűek is, és ezúttal nem az itthonról túl jól ismert sötétlelkű szavazókorú papagájnépségre gondolok. Ezek itt mind becsületes rokkantak, vagy a sziget déli csücskében álló hatalmas kórház-szanatórium komplexumból kaptak kimenőt, vagy itt telepedtek meg, hála az önkormányzat által támogatott szociális lakásprogramnak.

Bár ma már csaknem sikk mindenféle kihívásokkal küszködni, azért volt idő, talán nem is olyan régen, amikor az nyomta le errefelé a lakásárakat, hogy az emberek nem szívesen találkoztak velük az utcán és a boltban. Hát nem tudom, nekem ilyen kifogásom nem volt, és ahogy elnéztem, a mókusok is imádják őket, mindenesetre inkább vonzódnak hozzájuk, mint a szintén szép számban jelenlévő macskákhoz, akikkel viszont néha egészen viccesen kergetőznek.

Ezzel együtt első látásra tényleg furcsa a sok elektromos ülő, álló vagy fekvő alapállású gurulókütyü, amivel egyesek helyet változtatnak. Ha van kezük, kis botkormánnyal irányítják magukat, ennek hiányában gondolatokkal talán, de az is lehet, hogy valamelyik torony tetején áll egy diszpécser, és ő igazgatja a forgalmat.

Meg a közlekedési rendőrök, a köztérfelügyelők, a gyerekfelvigyázók, a városi bűnüldözők, valamint ezek civil segítői. Bár rendőrállamról ebben az esetben sem beszélhetünk, itt közlekedési kihágást nem is lehet elkövetni, de ha valaki mégis nagyon akar, akkor azt meg megúszni nem lehet. Az élő szemek mellett kamerák miriádjai fürkésznek minden kis zugot – első a közbiztonság meg a nulla gázolás. Sokan már csak ezért is szeretik ezt a hosszúkás szigetet, itt, a világ közepének közepén.

Ha nem taxival jön az ember a reptérről, akkor leginkább még a Queensboro-híd manhattani tövéből induló szép piros lanovkával, ami azért is támogatandó cselekedet, mert az ember hajlamos azt hinni, hogy onnan föntről gyönyörű fotókat készíthet. Ez a feltevés a képek visszanézése során megdől, és akkor már hiába sajnáljuk, hogy akkor legalább mér nem néztünk a saját szemünkkel jobban szét.

Mert onnan fentről Queens felett áttekintve egészen a La Guardia reptérig ellátni, jobbra lefelé csaknem a szigetcsúcsig számolhatjuk a felhőkarcolókat, balra felfelé pedig napról napra egyre magasabbra nő az új keleti parti luxus lakónegyed, az East Riverre néző kilátással.

A Roosevelt-sziget amúgy a Central Park alsó felével van egyvonalban, ezért, amióta ide is építettek egy mélységi megállót, a metróközlekedése is egész jó. Én is hónapokig jártam innen minden reggel nyelviskolába, a Broadway felső folyásához, és csak egyszer kellett átszállni, a Times Square-nél a gyorsmetróra. Félórás út, ami New Yorkban smafu, ahol egy jó helyen lévő, nem méregdrága lakásért az ember hajlandó akár Brooklyn másik végébe is kiköltözni, bő egy órányi metrótávolságra.

A relatíve új metróvonal másik előnye, hogy a mozgólépcső tetejétől ingyen piros busszal furikázhatunk körbe-körbe a hosszúkás, kétmérföldes szigeten, még ha esetenként kell is egy kicsit várni a következőre.

Autóval viszont Manhattan felől biztosan megszívjuk: előbb át kell furikázni Queensbe, ott balra végighajtani a rakpart mentén, el az Amerikai Magyar Népszava nyomdája és a hatalmas hőerőmű között, majd ráfordulni a picsányi kis piros vashídra, amelynek túlsó végén egy szűk szerpentin fogad. Ezen lehajtva végre megékeztünk: innen már árgus szemek figyelik, megállunk-e minden zebra előtt, ha van átkelni vágyakozó gyalogos, ha nincs. És a zebrák meglehetősen sűrűn, mondhatni idegesítő gyakorisággal követik egymást.

De hagyjuk már az autókat meg az embereket, a Roosevelt Islanden sokkal fontosabb szereplők a mókusok. Alkalmasint akár nálunk többen is lehetnek, bár erre nem esküdnék meg. De mivel itt mindenfelé rengeteg a park, a sétány, a fű meg a fa, még bent, a házak között is, belakták az egész szigetet az aljától a tetejéig, és vígan garázdálkodnak rajta.

Hogy mást ne mondjak (de azért mondok majd azt is), amikor egy jóravaló, ámde e téren még elég tapasztalatlan pesti lány tavaly nyáron letelepedett ott a parkban egy padra, hogy elköltse bolti kávéból és Starbucks-croissant-ból álló szerény reggelijét, mindjárt négy mókusterrorista is közrefogta, csípőre tették a kezüket, ráfogták a dobtáras géppisztolyukat, és addig nem tágítottak, amíg le nem esett nekik is valami.

Egy másik megrögzött mókusbűnöző pedig nem rest, és egész délelőtt a kávésbolt előtt strázsál, hogy minden egyes kilépőt megzsaroljon, de olyan pofátlanul, hogy még álarcot sem húz ehhez a művelethez.

És az interpol nem tehet semmit.

Még valamit a pimasz mókusokról, akiket messziről mi istenként vagyunk képesek imádni – de közelről azért minden másképp néz ki, talán még Marilyn Monroe is.

Szóval Klári barátnőm nagy fekete macskája sokáig úgy szelte keresztül-kasul a szigetet, mint egy önjáró puma, kimászott valahogy a hátsó kert lécei között, esetleg fölöttük, s jó esetben vissza is (rossz esetben addig kopogott-csöngetett-nyivákolt, míg valaki észre nem vette, és be nem engedte). De idősebb és kövérebb korában már nemigen fűlött a foga a magas kerítés megmászásához, inkább csak a kertben lebzselt, és rosszallóan nézegette a feje fölött ágról ágra ugráló vadállatokat.

Azok meg, látván elesettségét, pimaszul dobálták mindenféle kemény diókkal, vagy bármivel, ami a kezük ügyébe került.

Különben néha ránk, szabadtéri bagózókra is vetettek néha ezt-azt, elszáradt ágvéget, zsebszemetet, ami épp akadt. Persze mindezt alig-alig odafigyelve, flegmán, en passant tették, mintha csak a zsebórájukon bogarásznák az időt, s képesek voltak eljátszani, hogy csak véletlen incidensről van szó. De közben azért mókushangon vadul röhögtek rajtunk, s hiábavaló igyekezetünkön, hogy telefonunkat előkapva gyorsan lefotózzuk őket.

Azért van, akinek hagyják.

(Létezik egy nagyszerű facebookos fotóblog vagy mi, előbb-utóbb könyv is lesz belőle, Squirrels of New York. Bár tulajdonképpen titok, elárulom, hogy Miriam, kedvenc fotós sétapartnerem csinálja, hosszú évek óta.)