Kedden fura zajra ébredtem kedvenc kis falumban (semmi fatorony). Motorhörrögés, dudaszó, a kakas sértődötten, falnak fordulva hallgatott. Csipás szemmel kibámulok az ablakon, minden sárga és füstös, ilyet még nem látott a világ. Taxisfelvonulás a Hegyi utcában, hát hol fognak ezek a szerencsétlenek itt megfordulni?

Kimennek az utca végén a rétre, aztán meg elsüllyednek a sárban mind egy szálig.

Magamra kapok valami slafrokot, amilyenbe a boltba szokok menni, ha nem sokkal zárás, vagyis reggel 10 előtt ébredek, és épp nincs itthon egy rohadt kifli se. Na abba kiszteppelek a kiskapu előtti dugóba, és megszólítok egy ilyen 130 kiló körüli bérfuvarozót, aki amúgy is kitüremkedik a négyüteműjéből. Hát mondok ember, ki rendelt itt ennyi fuvart egyszerre, vagy csak levegőváltozás miatt szerénykednek errefelé a kies Balaton-felvidéken? Vagy netán visszacsatolták Trianont, esetleg meghótt szegény országvezetőnk, hogy ily boldogan tülkölgetnek itt hajnal hasadtával?

Bár láthatólag egy szavam se értette, dühtől kifordult szemmel üvöltötte belém, hogy azok a szemét komcsi überesek ellen tüntetnek itt, és reméli, hogy én nem támogatom ezeket a törvénytelen rablókat.

Hát nem, mondom, a rablók nem élvezik a szimpátiámat, még kormányon se, majd, látván, hogy úgysem tudná kipréselni magát a kanárisárga környezettudattalan gépjárművéből, még hozzáteszem, kicsit csendesebben: mint ahogy a taxisokat se ki nem állhatom, főleg, ha itt dudáznak napestig ebbe a lakattalan faluba.

Csak legyintett volna erre, ha van a kocsijában rajta kívül még annyi hely, meg lilul a feje, mint a konkoly vagy milyen nevű virágnak itt a kertbe, tudják az a liláskékes a kőkerítés mellett. Na mindegy, biológiaórán amőbáztam, ez kiesett.

Lépést se mentek aztán, se előre, se hátra, rossz esetbe még mindig itt állnának a ház előtt. Még szerencse, hogy az utolsó überes még múlt vasárnap járt nálam, cigit hozott, mindjárt három dobozzal is, az isten áldja meg érte. Nincs itten trafik a szent napokon, ezermérföldes körzetbe.

Van nekem egy kutyaszerelmem itt Monoszlón, a Sznuki, ha sokáig nem lát, nem biztos hogy megismer, csak szagról persze, az tuti. Meg ha beszélek hozzá, akkor abbahagyja az ugatást, mit akar ez a marha? gondolja, de már sejti, hogy csak én lehetek, mert hát mások azért nem olyan közvetlenek vele.

Eleinte persze engem is meg akart harapni, letépni a fejem, hát idegen, gondolta, de kitartó voltam, egy-két hét alatt megenyhült, persze kapott pár gyári virslit is közben, hogy arról én jussak eszébe és viszont.

Szóval kapcsolatunk ma már lassan három éves (sőt, előtte egyszer láttam kölyökként is, amire én emlékeztem, de ő nem). De nem felhőtlen (mármint a kapcsolat). Miért kié az?

Tavaly ősszel, amikor maradt valami tényleg ehetetlen virslim, lassan beadagoltam a fejébe, a képen látható alapállásban: ő támasztotta a kettőnk között húzódó terméskő kerítést, én felülről, egy padon állva etettem őt. Virsli szájba, harap, nyel, virsli szájba, harap, nyel. Aztán a virsli elfogyott, de az ujjaimból akkor még megvolt vagy tíz, és neki is maradt a harapásból bőven. Akkor megharapott.

Na nem mondom, hogy nagyon erősen, még azt se, hogy annyira fájt volna, inkább csak pánikba estem, és kirántottam a kezem a fogai közül. Persze rá is üvöltöttem közben.

A rántástól a fog hegye beakadt, lett egy kis vérző seb a bőrön és a körmöm alatt egy kis folt. A vérzés egy perc alatt elállt, a sötét folt maradt. Mostanra nőttem ki. 

Nem volt harag egyik részről sem. Azóta is simogatom, azóta sem harap. Illetve harap, mert ez a természete, de nekem nem fáj, nem hagy nyomot, és vagy időben elhúzom a kezem, mielőtt ez a dolog komolyabban elmérgesedhetne, vagy pedig, mint ma is, hosszasan, csendes, korholó szóval győzködöm, hogy játsszunk inkább mást, s a legtöbbször hallgat is rám.

Szóval mindig jóba vagyunk. Ja, tanulság, az nincs.

Napsütötte, kurva hideg vasárnap volt.

Etyekre Pátyon át, ahogy a közmondás is tartja, arra mentünk, ott pedig a pincesor megtekintése után rátértünk a Felcsúti útra, eredetileg csak azért, hogy már megint lefotózzuk a Korda Studió New York-i utcaképét, ha már aznap nem lehetett szerencsénk az eredetihez. Nekünk is kellett volna egy kis szabad levegő, még ha csalás is az egész.

De a Korda Studiónak csak a portájáig jutottunk, onnan előbb kedvetlenül, majd fokozatosan egyre kedvesebben jól elhajtottak, illetve fejenként háromezerért akár még be is engedtek volna nagykegyesen – és amúgy elég rugalmasan, mert különben mindenki másnak előre be kell jelentkeznie a honlapon; magyarhon, lapon, így unlak, szép hazám.

Nem fizettünk, továbbálltunk, így mulatt egy magyar úr és ír.

Sütött a nap tovább, ingyen, még mindig délelőtt volt, a népek a templomban, az utak kihaltak. Az előkelő kastélyparkba szerkesztett úri golfpálya ilyenkor még téli álmát alussza, a félig befagyott víztározóban kacsák fürdenek és/vagy korcsolyáznak, de nem engedik magukat lefotózni: amint kiszállunk, felrebbennek, amint visszaülünk, leszállnak megint. (Nagyon viccesen korcsolyáznak, akik közülük a jégre érkeznek, aztán, amikor az egyikük megint felrebben, az összes süldő vadréce követi. Tesznek még egy kört ránk.)

Az Etyekről induló Felcsúti út, ezt most egy életre megtanultam, nevével ellentétben Alcsútdobozra visz, megint templom, megint tele, csak úgy tarkállik a sok műanyag Trabanttól az út két széle. Én meg már, buta pesti, azt hittem, itt Orbán, vagy ahogy errefelé ismerik: Mészáros már mindenkinek vett legalább egy négyütemű Skodát. De nem. Csak az a sok gyönyörű termőföld mindenütt, a harmadik, negyedik faluban is szépen kitáblázva: Felcsút Mgtsz, hirtelen nem is tudom, ez most a miniszterelnök leánykori neve, vagy valamelyik pereputtyáé-e. De már csak a táblák is belekerülhettek egy kisebb summába, és akkor még a mögöttük lévő földcsodákról nem is beszéltünk.

De hát nem azért vetett erre jó sorunk, hogy az új föld- és bányabirtokos réteg gyors és nyilvánvalóan százszor is megérdemelt felemelkedésén busongjunk, majd ha mi is miniszterelnökök leszünk, nyilván lophatunk eleget, addig meg ott van a lottó, senki sem sajnálja tőlünk a gazdagságot. (Jó, az állami szerencsejátékon is egyelőre mindig a Vajna nyer, de tudunk várni, mást se nagyon.)

Hanem Alcsútdoboz smafu. Hosszú utcafalu, vacak házak, csak egy-egy szebb portát látunk, meg vadiúj kocsibejárókat, mi mindent takarhat itt a beton. A falu amúgy egybeépült Felcsúttal, valahol félúton szalad el közöttük a csilivili kisvasút egyelőre még szűz keskeny sínpárja, de látunk egy akkora és olyan tiptop állomásépületet, hogy a Nyugati ahhoz képes lepattant falusi budi, tiszta Igori ez az egész, az ember alig várja, hogy megszólaljon a megafon: a kevert italoknak erős késésük van.

Felcsút azonban sokkal elegánsabb falu, látszik, hogy itt adva van a külcsínre is, például a Kastélyóvoda lehetne a Rózsadombon is, és akkor még szót sem ejtettünk a csiricsáré Makovecz-stílben elkövetett Puskás Ferenc fociakadémia egész estét betöltő impozáns épületegyütteséről, beleértve a szigorú kapuügyeletet a sorompókkal és a fűtött műfüves pályákat. És ott van még a Sancho Panza vagy milyen stadion is az örökké üresen ásító lelátóival és az ugyancsak szüntelenül füstölő kéménytornyaival. Van ingyenes parkoló is, nem úgy, mint a River Plate stadionja környékén Buenos Airesben, ahol csak szabálytalanul képes az ember megállni, s még azért is fizetni kell, ha másnak nem, hát a mindig arrafelé lebzselő suttyógyerekeknek, hogy ne lopják le a tükröket, míg az ember kicsit körülnéz.

Ennyit a fjordokról vagy mik vannak ott.

Szemben a kulturált autóparkolóval nagy gépek sürgölődnek (persze nem vasárnap, azt a kereszténydemokraták kedvéért kihagyják, inkább hétköznapon dolgoznak éjjel is), valami mocsarat töltenek fel murvával. Egyes illetők pedig, kik határozottan a Nagykörúton belül nőttek fel, csodálattal tekintenek az itt elterülő kultúrtáj télen is délcegen álló jellemző növényeire: „Milyen szép búzaföld”, kiáltanak fel önkéntelenül is. Még a fel-felrebbenő nádirigók sem keltenek bennük gyanút. „Ja, mocsári búza”, segítek én is. „Pont, mint a Balatonon”, teszem hozzá, mielőtt még összes botanikai tudásom kimerülne.

De itt már vissza kell fogni ellenszenves nagyvárosi szarkazmusomat, szent helyen járunk, csendben kell ezt, mint a templomban, még ha a TEK csak láthatatlanul figyel is. A miniszterelnök víkendháza mellett állunk, s ha momentán hideg is a kémény, tetején a kereszt figyelmeztet: nem pogány népek lakják eme gusztusos parasztházat, vagy legalábbis ezt a minden városi kényelemmel ellátott, de amúgy nem túl hivalkodó lakot. (Sajnos még a jó ízlés csíráit is muszáj konstatálnunk, persze eltekintve a napot is nagyrészt eltakaró hatalmas stadiontól az egy autónyomos szűk kis utca túloldalán: a hóhérnak lenne kedve itt lakni, főleg meccsnapon. Meg azon túl is.)

Persze hóhért nem merünk azért hangosan emlegetni errefelé, mert itt a falnak is füle van, ha más nem, hát malacfüle. Különben nem kolbászból, hanem világosra pácolt keményfából van a kerítés.

Néhány facebookra szánt emlékfotó után magára hagyjuk a nélkülünk ismét néptelenre halt Puskás Ferenc utcát, ám szemben melegen ajánlja magát a Mediterrán Kávézó. Bár így kívülről nem túl impozáns, valójában alig nagyobb egy jobban megtermett buszmegállónál, ám fedett, fűtött, s nyilván telis tele van banános meg kókuszos sütivel, koktélokkal, Pastissal, meg minden gyönyörűséggel, amit a Földközi-tenger medencéje kínálni képes.

Ja, de mégsem.

A lepukkant falusi presszó üres, mint spájz a felszabadulás után, három csomag nógrádi ropi és egy bögrében négy enyhén rózsaszín kakasos nyalóka képviseli az ételkínálatot, bármelyik fővárosi gourmet megnyalhatja helyettük a szája szélét.

A kiszolgáló hölgy azonban rendkívül kedves, borzalmasan sajnálja, hogy épp nincs fagyi (a hely specialitása, persze csak az adekvát évszakokban), és bizalmasan azt is közli velünk, hogy nem, a miniszterelnök úr, még sosem tette be hozzá a lábát, még ha ide is lát egyenesen a budija ablakából.

Vagy épp azért, gondoljuk, és mi is hasonlóan kedvesen búcsúzkodunk. Bár sokkal rövidebben.

Ismerek egy negyvenes nőt, és ez szerencsére nem a mellbősége, akit mélyen elgondolkoztatott a KDNP ifjúsági és öregszervezetének legutóbbi agymenése. Ő nem tekintette viccnek azt, amit mi igen. Egyrészt mert ezek a klerikálfasiszták komolyan gondolják, ami kibuggyan belőlük, másrészt pedig azért, mert a vasárnapi boltbezárás is bejött, hiába röhögtünk a hasunkat fogva előtte, hogy mekkora baromság az egész.

Szóval nyilván lesznek szingliellenes pogromok, bár még nem tartunk ott.

A másik dolog az, hogy miközben ez a nő eddig egyáltalán nem volt feminista tálib, az utóbbi időben (tegnap óta) durva férfiellenes kijelentésekre ragadtatja magát, persze egyelőre csak a nyilvánosan ötletelő szélsőjobboldali politikusok kárára, miközben szókészlete mit sem különbözik már férfigyűlölő társaiétól. (Most neveket nem mondok, nem akarom nullára szűkíteni az olvasótáboromat.)

Na de mindez csak előjáték, nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy a felbuzgó kommentárok hatására vagy azok ellenére a nő erre a hétvégére apacastingot hirdetett, nem tudom, a facebookra kirakta-e már. Mindenesetre én értesültem róla, és így ti is, férfiolvasóim. (Mind a hárman.)

Na jó, de hogy kell ezt elképzelni? Szerintem lesz mondjuk egy jelképes nevezési díj, mondhatjuk ezt nagyképűség-adónak is, aki alkalmasnak véli magát, befizeti. Igaz, hogy balsiker esetén a pénz elvész, de csak látszólag, nevezzük inkább ezt a jövőbe való befektetésnek. (Mondjuk én biztosan nyerni fogok, de nem tudom, akkor visszakapom-e.)

Most hogy már a hurráoptimizmuson túlvagyunk, nézzük, miből is áll majd a casting. Úgy értesültem, lesz egy ruházati szeánsz, jólfésülten, intelligens gondolatokkal fűszerezve. A kötelező gyakorlatok során előre megírt kérdésekre kell válaszolni (hány éves volt Napóleon Pozsonyban, hány gyermeke van Jakupcsek Gabriellának, egy kötött idézet Ginsbergtől – Láttam nemzedékem legjobb elméit – na ezt kell majd folytatni, gondolom ilyenek). Egy helyes válasz egy pont, de betűtévesztés esetén ugyanannyi levonás. Nem könnyű, csak félreütni. A koncentráció azért sokat segít.

Utána szigorúan szabadon választott gyakorlatok következnek, egyelőre még mindig intellektuális téren. Mivel a mezőny addigra nyilván jelentősen leszűkül, hosszabb esszékkel is lehet próbálkozni, kizárólag irodalmi stílben. (Vagy -ban.) Ami engem illet, valószínűleg a nemek egyenjogúságáról értekezem majd, kidomborítva a férfiak alávalóságát és a nők nagyszerűségét. De nem akarok tippeket adni.

De mindez smafu, hiszen férfiként szellemi magaslatról végezhető, főleg a meghatottságtól és az elaléltságtól elhomályosodó két gyönyörű zöld szem doppingoló kereszttüzében.

Hanem ezután már a fizikai próbák következnek. Elsőként az optikai fürdőruhás felvonulás (szürke melegítőnadrág esetén 10 pont levonás). Hasat be, mellet ki, karizom-feszítés. És félve írom csak le, de hát tény akkor is: fürdőnadrág-domborulat és mellszőr-vizsgálat, csak félszemmel odapislantva, mintegy véletlenül.

Érintésvizsgálat elektromos mérőeszközzel, volt, lesz és amper tekintetében.

Utána tornamutatványok. Húzódzkodás (ez megy), fekvőtámaszok, abból talán négy vagy öt elég is lesz, szemforgatás. Vállmasszírozási próbák, hatékonyságra és időtartamra, mondjuk erre külön edzek is.

Amikor a versenynek ez a része lezárul, a zsűri ítélethirdetésre visszavonul, és amikor már csak kettesben maradtunk… Mondjuk innen már nem publikus, pontosabban csak fizetős nézőinknek ajánlott.

Még annyit, hogy komoly érdeklődés esetére mellékelem a kitöltendő jelentkezési űrlapot, aztán rohanok le az edzőterembe bicepszet növeszteni.

Jelentkezési Űrlap Apacastingra

Alulírott …………………………………… (Gipsz Jakab) felelősségem teljes tudatában és értelmi képességeim hiánytalan birtokában kijelentem, hogy a hétvégi Apacasting nevezési díjaként előre befizettem 100 eurót az alábbi számlaszámra (itt az én bankszámlaszámom következik, tévedésből).

Tudomásul veszem, hogy ez a pénz mindenképp elveszett, de nemes célokat szolgál.

A hétvégi Apacastingon józanul, esetleg csak nagyon enyhe alkoholos befolyásoltsággal, illetve csekély mennyiségű egyéb tudatmódosító szer magamhozvétele után jelenek meg. Tudomásul veszem továbbá, hogy az Apacastingon saját szellemi termékekkel és otthonról hozott ruházatban versenyzek majd, miközben kirostálásomat a fair play ezredéves szabályai szerint, mosolyogva fogadom.

Ha netán nyernék (ami kizárt), apai jogaimat nem kívánom érvényesíteni. Sőt, az első éjszaka jogáról is lemondok kedves barátom, (itt az én nevem következik) javára.

Kelt mint fent.

*

Jópofa, de a jelentkezési űrlapon szó sem esik a többi éjszaka jogáról. Nekem itt valami gyanús.

David megüzente, hogy menjek ki érte Ferihegyre, nincs sok csomagja, csak egy nagy bőrönd, egy kis utazótáska, meg egy hátizsák. Amúgy könnyen megismerem, már mindjárt a csomagokról is.

Még vibereztünk is vagy hatot, hogy biztos-e a tuti, ki is mentem és fel is ismertem, senki más nem jött ennyi cuccal egy röpke hétre, igaz, hogy a többségnek nem is kellett hoznia magával tejes meg húsos hűtőszekrényt.

Nem tudhatta persze, hogy én előtte még otthon nekiestem a frigónak, minden nemkóserséget kimostam belőle, még a jégkockát is. Másfél órát ha töltöttem ezzel, ha egyszer kezem közé kapom, aki ezt a sok fiókot meg üveglapot meg fehérbortartó fakkot tervezte bele, hát lesz nemulass.

Aztán megjött David, megismertük egymást, mert senki más nem várta, csak én. És vice versa, én sem vártam senki mást, csak őt.

Befelé jövet nagyon tetszett neki a sok latyak, mondjuk már a reptéri parkolóban elsüllyedtünk benne meg a bőröndök is. A hátizsák nem, az a hátán volt. Aztán a házakat is imádta, a hulló vakolatért különösen odavan, azt otthon, a libanoni határ környékén alig lát, hát most kiélvezhette. (Kicsit sikoltozott sávváltáskor, de olyankor nincs idő elmagyarázni, hogy nincs idő indexelni, mert mire odanyúlsz a karhoz, már beelőzött a másik barom taxis, na ezt aztán belátta ő is.)

A lakás is nagyon tetszett neki, főleg, hogy pont a Chabad központtal szemben van, bőszen bólogattam, hogy ja, ja, fogalmam sem volt, hogy miről beszél (de sejtettem azért). Valami zsidó izé, ahová az erkélyről épp átlátni.

Hát igen, a kilátás. Na meg a konyha, azt végigszaglászta alaposan, még jó, hogy annyit súrolódtam. A kóser Nescafétól nagyon megnyugodott; mindig sejtettem, hogy az öreg Davidoff mégsem a cári balett díszlettervezője volt. Hát mást nemigen láthatott a konyhában, mert a nemkóser dolgokat súlyosan elrekkentettem, talán csak ha egy fél malac maradt karácsonyról a mikróban (oda elfelejtettem benézni).

Aztán hogy menjünk le a kóserboltba (valamiért piacnak hívják), hogy ő ott körülnézne. Ja persze, a Dohány utca 36-ba, már mindenki mondta, és így cím szerint könnyen oda is találtunk. Ez egy elég kis bolt, de azért el lehet benne tölteni pár félórát, efelől kezeskedem. Vettünk is ásványvizet, valami horvát kóserdából származót, de volt Szentkirályi is, szégyen. És vett még gumicukrot, amennyire én láttam, aztán volt még egy szép hosszú jelenet hitelkártyákkal és pinkódokkal a pénztár előtt, sokat mondok, ha húszan összegyűltek mögöttünk. Hát az Amex az élből bukta, a másiknak elfelejtette a pinkódját, nem káptalan a feje, sékelt nem fogadnak el, akkor mondtam lemondóan, hogy majd én kifizetem, de végül inkább előkapott egy óhéber feliratú hitelkártyát, ami állítólag csak Izrael 1967 előtti határai között működik, na azt lehúzták szó nélkül, és később ugyanúgy a kínai boltban is.

Ez utóbbi műintézetbe elsősorban műanyag edények és evőeszközök reményében tettünk egy rövidebb látogatást, kár hogy ötvenesével árusítják ezeket, mindegy, marad jövőre is. Jó, hogy tepsit nem vett, mert biztosan belefeküdtem volna. Persze ott már minden kóser volt, semmi Szentkirályi víz, ezek nem amatőrök.

Aztán már csak virágboltot kellett találni meg magyar telefonkártyát, de végül minden meglett, Telenor-csipkártya egy gigabájt értékben, szigorúan az én nevemre, igaz, előre fizetve. A száz szál La France rózsával pedig már egyedül is elboldogult. Nehéz meló, de legalább jól fizet.

Később már csak éjfélkor kellett kimenni Ferihegyre valami nőért, sajnos a rózsákat taxi hozta utánunk, mert nemigen fértek be a kocsimba, szerintem a tövisektől.

Rég volt ilyen romantikus napom. Meg hosszú.

Ez volt a csütörtök. Semmi különös, szerintem három nap alatt kialudtam volna magam, hamar regenerálódok, ki van próbálva. Csak a péntekre meg a szombatra nem számítottam.

Péntek: chabbad lubavicsi vacsora. Na jó, de hogyan öltözzünk fel. Kalap az kell, de szép fehér ingbe, vagy lehet esetleg farmerba is, nem tudom. A viberre már nem válaszolnak, közben sunyin bejött a sabbat, még jó, hogy a villanyt előre felgyújtották, az összes neont.

Kicsit elkésünk a nagy készülődésbe, de amúgy minden klappol, nők és férfiak szigorúan szétválasztva imádkoznak, illetve csak a férfiak veszik komolyan, az üveglap és a függöny mögött a csajok fecserésznek, recepteket cserélnek. De nem hosszú az egész, és nem kötelező hajlongani, David elém tol egy bibliát vagy mit, unalmamban azt nézegetem. De a hangulat jó, énekelnek, mindenki vigyorog.

Persze az egész héberül vagy ivritül megy, itt nincs Slomó, aki Óbudán mindent elmond magyarul is, magamra vessek. Különben sejtem, miről beszélhetnek, hülye magyarok, nem értenek az egészből semmit, tegyünk úgy, mintha – ilyesmik, de nem zavar. Sajnos mászkálni nem nagyon lehet, itt bent rágyújtani még kevésbé. Meg fogom érdeklődni, hogy megy ez a muszlimoknál, áh, ott meg le kell venni a cipőt. Na mindegy, még néhány vidám ének és vége, lehet menni kajálni, és az már koedukált.

A körbe-körbe asztaloknál egy páran beszélnek magyarul, bár a többség tényleg turista, helyet szorítanak nekünk, mintha minden pénteken együtt vacsoráznánk – és ami a kedvező árfekvést illeti, erről még lehet is szó.

Van egy korty aperitif, izraeli édes bor, mondjuk túl édes, de van aztán kóla meg talán másféle bor is. Az előételeket szeretem, humusz, cékla, saláták, finom kalács előkészítve, a többivel pincérek szaladnak be, elsőként a lazacnyárs jön, az egy szálkától eltekintve kitűnő. Aztán az elmaradhatatlan maceszgombócleves, nagyon rendben van. A második főfogás marhapörkölt tarhonyával, kár, hogy nincs hozzá koviubi, sőt, a hátulról előre lapozható panaszkönyvet sem látom sehol. Kezdek szétpukkanni. Pedig van süti is, és amit eddig elfelejtettem mondani: egy kedves nagydarab ember, név szerint Gyuri körbesétál viszkikkel és vodkákkal, annyit lehet kérni, amennyit nem szégyell az ember. (Velem persze nem jártak jól.) A végén házisüti, asszem lekváros, de már tönkrementek az ízlelőbimbóim, levegőt alig kapok.

David talán még nálam is otthonosabban érzi magát, egész vacsora alatt különféle izraeli és amerikai cserkész- és katonatörténetekkel szórakoztatja az ivritül tudókat, a többieket röviden eligazítja angolul. A sztorik egyébként megegyeznek azokkal, amelyeket én hallottam tőle az elmúlt két napban, egyiket-másikat simán tudnám folytatni, ha neki hirtelen másirányú elfoglaltsága akadna.

A kiadós vacsora után – de már közben is egyszer – lesétálok a Károly körútra bagózni, a biztonsági emberrel már tegeződünk, tőlem kérdezi, mikor lesz vége, megveregetem a vállát, kitartást kívánok neki, türelmet, hosszú életet. A második vizitemkor már nyitja is az ajtót, zsebéből pörköltdarabkák és sütisarkok kandikálnak ki, boldogan vigyorog.

Az egész cakumpakk ha három és fél óra volt, esetleg egy kicsivel több, de nem mondhatnám, hogy elveszett idő, annyit gyarapodtam új benyomásokban és kilókban. Na jó, főleg az utóbbi.

Másnap délutánig semmi telefon, de aztán a sabbat szépen kimegy, Davidék állófogadást tartanak az átkóserizált konyhában, mindjárt értelmet nyernek az ötven műanyag kések, rengeteg pohár fogy, iszonyú finom borok, humuszok, pattogatott kukoricák (na most megjegyeztem, hogy az kóser), kalácsok, jaj, megint százhúszmillió kalória, de semmi baj, a végére jól be is rúgunk – milyen helyes fiú ez a David.

Jövünk még, mondjuk, amikor megyünk, mert tényleg végünk van. Ha még egy üveg bort kinyitnánk, innen már csak a mentő vihetne el.

Mint már egy korábbi halhatatlan opusban utaltam rá, új honfoglalásba kezdtem, s ez tart ma is. Nem úgy kell ám ezt elképzelni, hogy mittomén mint egy Szijjártó, nagynehezen belakok egy elsikkasztott százmilliók árán magamnak kicsalt, ám egyéniségemhez képest rettentően túlméretezett és rendkívül ízlésficamos csicsavillát valahol a fővárosi agglomeráció peremén, hanem épp ellenkezőleg, a lehető legszerényebb keretek között folynak az események, s apránként kerülnek a helyükre újlipótvárosi ideiglenes bérotthonom apró, ám annál szükségesebb kellékei.

Az egyik első, nem is olyan kisméretű tárgyacska egy nehezen összeeszkábált Ikea-ágy volt, másoktól levetett, műanyagfestéke-hullató szerkezet, amelybe – lévén francia – két matrac is kellett még, minőségüket tekintve olcsók, ámde újak, és a jelenlegi trendek szerint önfelfúvók. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az ember hazavisz egy – vagyis két – összezsugorított hengert, azokat kiszabadítja nejlonburkukból, mire ezek a kulturált alváshoz nélkülözhetetlen ágykellékek kitekerednek, és elkezdik szép lassan levegővel megszívni magukat. A folyamat végeredményeképpen kapunk két matracot, kábé úgy, ahogy a nescaféból forró víz hozzáadása nyomán kávé keletkezik. Csak cukrozni nem kell.

A két kigömbölyödött matracot azután praktikusan elhelyezzük az ágykeretben számukra kialakított bölcsőben, és boldogan hajtjuk rajtuk álomra a fejünket.

Esetünkben ebbe az utolsó fázisba csúszott hiba: valahogy nem következett be a prospektus által különben biztosra ígért boldog álomrahajtás katarzisa: a fej és a hajtás még csakcsak ment, de se boldog, se álom nem jött. Hogy a matrac nyom. Jó, mondjuk lehet, hogy annak nyomnia is kell, hiszen ez egy újfajta szerkezet, simán lehet, hogy ez így van kitalálva, de hát mások – mint megtudtuk – ezen is boldogan hajtanak álomra fejet. Akkor talán a káros kisugárzásokkal lehet baj, valami rontás, nemigen tudtam megjegyezni. Nyilvánvaló, hogy okos ember ilyenkor fűzfavesszős embert hív, kezét a képernyőre helyezi, nem törődik bele rossz sorsába. Különben is, alvás nélkül az élet extrém mértékben képes lerövidülni, nem árt, ha megfelelő megoldást keresve siet egy kicsit az ember.

Próbálkoztunk sok mindennel.  Például optikai elemekkel körberakni az ágyat, olyanokkal, amelyek boldogságot sugároznak és az alvás léleknemesítő jellegére utalnak, halk zenét kapcsolni, ágyeltolást alkalmazni a radiátor irányába, némi ágyi plüssállatok beszerzése is felmerült, gondoltunk egy vidám, színes mintás perzsaszőnyegre is, persze csak az ágy elé, de ezt az utolsó lépést végül anyagi helyzetünk közelgő jelentős feljavulása utánra halasztottuk.

De hiába minden, Gyurcsok nem jött el hozzánk, mint ahogy a boldog álom sem szállt ránk, csak a forgolódás, a nyögés, a nyűg, az előrettegés. Meg a matracnyomás.

Jó, hát akkor vissza az Ikeába, kell még matractakaró pótmatrac is, megjegyzem, már maga az, hogy ilyet is gyártanak, élesen rávilágít, hogy mások sem lehetnek maradéktalanul elégedettek az ágyberendezésnek ezzel a formájával. Ezzel a kiegészítő eszközzel is hasonlóképpen kell eljárni, mint vastagabb párjával: nejlont le, hagyni szétcsavarodni, levegő beáramlik, pótmatrac kisimul, mint homlokunkon a redők.

Ezután kellett az új terméket – próbafekvés végett – a régire helyezni, a ronda kiálló rugóktól elcsúfított göröngyös felületre. De nőmnek valami hirtelen gyanús lett: miért állnak ki ezek a rugók, a fenébe is. Először tekintettük meg közelebbről a dolgot, és felmerült, hogy esetleg ööö már egy hónapja a rossz oldalán fekszünk a matracnak.

Nem úgy értve persze, hogy az alsó felén kellett volna próbálkoznunk, fejjel lefelé, a parkettára néző oldalon (bár kínunkban ezt sem akartuk élből elvetni), hanem mielőtt még magunkat kötöttük (ragasztottuk?) volna alá, egyszerűbbnek tűnt a matrac másik felét az ég felé fordítani. A hófehéret, a tükörsimát. Amin úgy alszik az ember, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Hogy minderre röpke 36 nap alatt rájöttünk, kivételes intelligenciánkat dicséri, találékonyságunkat, ritka alkalmazkodóképességünket, amely nélkül a Földnek ezen szegletében a túlélés szinte lehetetlen is.

Tegnap éjjel úgy aludtunk, mint a vakációs indiai fakír, aki évi rendes szabadsága alatt megfordítja az ágyát, s átmenetileg a szögek fején alszik. Nincs az az agresszív NDK vekker, amely reggel kiűzhetne minket ebből a selymes nyoszolyából.

A pótmatracot azonban mint dolgavégzett katalizátort ma este szépen vissza kell vinnünk az Ikeába, hadd szolgáljon legközelebb másnak, valami ostoba fiatal párocskának, akik nagy elbizakodottságukban és tapasztalatlanságukban képtelenek megkülönböztetni egy főmatrac tetejét és alját; nem akarom elhinni, hogy még ma is vannak a földön ilyen végtelenül buta emberek.

Az egyik énem cinikus barom, aki legszívesebben felrúgná a karácsonyfát, kárörvendőn rámutatna, hogy az angyalkák irtóztató büdöset finganak, hogy képmutatás az anyós örökké savanyú képébe kedvesen belemosolyogni, miközben egy, már tavaly is leértékelten ajándékba kapott ronda albumot nyújtunk át neki (szigorúan becsomagolva, és a lelkére kötve, hogy csak otthon nyissa ki), és hogy a díszebéd ehetetlen, jobb lett volna szépen felkötni a fára, ezüstpapírba.

A másik énem mindezt kívülről, hidegen figyeli, jegyzeteket készít, borzalmasan unatkozik, sunyin beleiszik a miseborba.

A harmadik énem használt ruhákat szállít Iványi Gáborhoz, bár nem, rosszul mondom, ezek a ruhák újak, és nem sokat használtak eddigi viselőiknek, s még kevesebbet fognak azoknak, akik ezután választanak majd belőlük. Pedig szép ruhák, talán túl szépek is. Flitteres kisestélyi, dizájnolt svájci farmer, valaha aranyárba volt, a kutya nem vette fel. Lila tűsarkú, mint az új, kétszer se hordták, kurva szar lesz benne egy jéghideg vasárnapon órákat állni az ingyenkonyha előtti sorban.

A negyedik énem ércként peng, mint az utolsó kétszázforintos érme, amiért már nem adnak semmit, de kiváló alaptőke, jól fogja kiegészíteni azt a húszezrest, amelyet az isteni gondviselés baszik borítékban bedobni minden nap a postaládába, borravalóként odaadható a benzinkutasnak, vagy bárkinek, pincérnek, taxisnak, aki ennek zsebretételére örökkön örökké feljogosítva érzi magát.

Az ötödik énem reggel felkel, megissza a kávéját, karácsonyi hangulatban ideül a billentyűkhöz, konstatálja, hogy kint reménytelen a köd, taknyos az idő, a Jézuskára gondol, majd gúnyosan azokra, akik szintén, és igyekszik a hangulatukat elrontani.

A hatodik énem azt mondja, én nem eszem bájglit, nem gyújtok gyertyát, én nem állítok fát, de még a kocsiba se veszek fenyőillatosítót az állandó és erős cigiszag ellen, én nem vagyok itt, de nem vagyok másutt sem (bár megesett már, hogy voltam), éngem tessék elfelejteni, vidéken vagyok eltemetve, de nem a hóba.

A hetedik énem te legyél, mint én is neked, az elég.

Renóban voltam már egy kubai étteremben vacsorálni, az nagyon tetszett, hát most megpróbáltam itt, Hollywoodban is elmenni egy hasonlóba, gondoltam, a GPS majd ajánl, azér van neki ilyen menüpontja. A szállodában véletlenül megittam valami viszkiket, majdnem el is fáradtam, ezért igyekeztem valami közelit választani, de mint már annyiszor, a buta szoftver ezúttal is lyukra futtatott, semmi nem volt az étterem általa jelzett helyén (csak egy töküres thai kifőzde). De mindegy, a Beverly Hillsen voltam, kiszálltam már a kocsiból, szóval nem akartam visszaülni a vörös dögbe, inkább a környéken néztem valamit.

De nem volt semmi, csak egy luxusszálló, állati jól nézett ki, és épp valami fogadás volt, egy asztalon ilyen kitűzőkkel. Hát nem vettem fel róla egy női nevűt vagy egy angolt vagy egy indiait (mérlegeltem ezeket a bakikat és lehetséges következményeiket), csak besurrantam, hátha lehet valamit ingyen kapni (mittomén hatfogásos halvacsorát), de csak pezsgőt kínálgattak a nálam százszor elegánsabb főpincérek (rajtam piros nadrág, kockás kék ing és fehér tornacipő volt), amit az alkoholtartalma miatt már nem tudtam volna baj nélkül bejuttatni a szervezetembe, meg ilyen kis falatocskákat (amouse-gueule-nek mondja ezeket a francia szakirodalom), amelyekből egy kipróbálása után többet már nem kértem. (Az az egy szétomlott a kezemben és a felsőruházatomon meg a földön állapodott csak meg.) Szóval nem, de szar íze volt, valami krém volt a belsejében, talán sárga cipőkrém.

Na mindegy, kiosontam baj nélkül az indiaiak meg kínaiak meg amerikai házigazdáik közül (de kurva szép volt az a télikert vagy mi, ahol ezek ott gyülekeztek), amikor egy pincér vagy szállodaigazgató vagy főkomornyik, esetleg főkormányzó fülönfogott, hogy mit akarok én itt, de nem számonkérőleg, hanem kifejezetten segítő szándékkal. Nyilván zsebtolvajnak vagy unatkozó orosz milliárdosnak nézett, ami nem is olyan nagy különbség. Szóval mondtam a magam keresetlen őszinteségével és ragozási hibáival, hogy öö eszek akar, de csak legyintett, hogy egyeztetési gondokkal most ne törődjek, csak bízzam rá magam. Bekormányozott valami bálterembe, ahol csupa milliárdosok és zsebtolvajok ültek, persze egyik sem piros nadrágban vagy tornacipőben, esetleg bőröndből előrángatott gyűrött ingben, és vagy húsz különféle rendű és rangú szolga kíséretében odalibegtem egy asztalhoz, amelyet leporoltak, újrafestettek, három damasztabrosszal ismét leterítettek. Még jó, hogy engem nem.

Előtte még a fő hoppmester megkérdezte, hogy mi lenne ugyan már a szobaszámom, persze mondhattam volna egy 1 és 1500 közötti tetszőleges prímszámot, de nem mertem, inkább azt mondtam, hogy egy másik, ennél valamivel előkelőbb szállóban lakom sajnos, de a fejlődés lehetősége előttük áll, és most megmutathatják, hogy a szerény külsőségek ellenére igenis képesek megfelelni (esetleg) az igényeimnek. Ezután már csak a nevemet kérdezte, mert ő abból már mindent tud, hát elsőre hiba nélkül visszaismételte (Tárdoszt mondott, de asszem csak az egyik nagyapja volt magyar).

De nem ez volt a félelmetes. Hanem ahogy a szolgák hada elkezdett sürgölődni körülöttem, egytől-egyig mindegyik ugyanúgy misztertárdoszozva – mondjuk simán lehet, hogy ismernek itt valami filmből, mert mittomén hetente vetítik nekik a Sípolót vagy a Petőfi 73-at, bár annál kicsit jobb állapotban voltak.

Szóval ott szunyókáltam rémülten az előkelő bálteremben, csupa Abramovicstól körülvéve, akik kaviárral itták a vodkapezsgőt, de semmi lekezelő pillantás nem jött sehonnan, szerintem itt hozzá vannak szokva az ilyen tornacipős albán milliárdosfiúkhoz, akik az apjuk sok véráldozat árán, nehezen megkeresett maffiapénzét verik el itt, százdollárosokkal gyújtanak rá és részegen horkolnak az asztal alatt.

Én egyelőre egyiket sem tettem (mondjuk százdollárost nem is láttam mostanában, a többi azért esetleg még ment volna), de nem is értem rá ezen tökölni, mert újabb és újabb előttem addig ismeretlen úriemberek jöttek oda hozzám, mindegyik hozott valamit, és mindegyik a nevemen szólított. Akkor döntöttem úgy, hogy nem akarok inkognítóban vacsoráló undokmilliomos lenni. Mittomén ilyen gyémántgyűszűben három csepp uborkalevest, kóla lájtot (láttam a maître d'hôtel szemében egy mikromásodpercnyi kis megrendülést, amikor korábban ezt kértem), ismeretlen eredetű kis falatkákat ezüsteszcájgon, aranyflitterekkel, mindegyiket külön pincér hozta zeneszóval, harmincféle kis kenyérdarabot, külön-külön, nyolcvan napon át szűzlányoktól vert brüsszeli csipkébe csomagolva, kilencféle vajat, valami vörös krémet (nyilván azt is cipőkrémnek néztem előszörre), de nem, mert ehető volt amúgy, csak az ízére már nem emlékszem.

Ezeket persze mind nem rendeltem, csak a kólalájtot, de bizonyos mértékig még ahhoz is hozzá lehettek szokva, biztos van másik bolond filmrendező is a környéken, nem csak én.

Ja az kimaradt, hogy korábban a köztársasági elnöktől ilyen aranykönyvből rendeltem, még csak nem is a legolcsóbbat, mert láttam, hogy mittomén az osztriga 12 dollár (reméltem, jól látom, és nem 12 ezer), meg bélszínt 24-ért, csak hogy lássák, hogy nem egy csóró beosztott vezérigazgatóval van dolguk, aki mongyuk beérné egy fish and chipsszel.

Summa summárum, ezeket mind kihozták, egy részüket gondosan elhelyeztem az öltözékemen, a többivel szerencsésen eltaláltam a számat, és közbe egy rendőr sem jött be azzal, hogy Mr. Tárdosz, a kocsi előállt.

Egyébként a kaja hibátlan volt, életemben nem ettem még ilyen finom – és ilyen kis adag – bélszínt, pedig mídium kértem, mert éppen akkor nem jutott eszembe, hogy rare (jé, ezt így írják, na, ma is tanultam valamit).

Na mindegy, aztán a desszertes hadsereg fővezérétől naivul megkérdeztem, hogy faszba a desszerttel, de presszókávéjuk van-e, mire felsorolta Szumátrától Japánig a világ összes kávélelőhelyeit meg -bányáit, hogy melyikből szeretném, de kegyesen leintettem, hogy nekem ne játssza meg magát, én sem ma jöttem a hathúszassal, ami kurva sokat késett, és úgyis tudom, hogy a sarki közértben veszik azt a kolumbiai csempésszart, amit 50 százalékban felhígítottak afrikai ebolás madáreledellel. Aztán megszemtelenedvén azon, hogy még mindig nem hajítottak ki, kérdeztem, hogy jóvan bameg öcsi (olyan nyolcvan körül lehetett, és korábban Fülöp hercegnek adott ilyen illemtani evőleckéket), jóvan, hozd azt a szaros kávét, de hol tudnák bagózni hozzá.

Hát hozták is nagykegyesen, meg a számlát, nem volt vészes, és a nem bíborszínű gyémánttalan nemarany nemplatina nemhitelkártyámat is nagykegyesen elfogadták (bár a banknál lehet, hogy szorulni fogok), de nem, frászt, 85 volt, borravalóval száz, már a színház és a véletlenül szuvenírbe eltett só- meg borstartó megérte.

Aztán kivezettettek egy gyönyörű, csak számomra fenntartott télikertbe (a fotón ennek egy részlete látható), ahol bagózhattam, és nagyképűen felvilágosíthattam a véletlenül odatévedt japán trónörököspárt, hogy basszátok meg, ez nem a medence, mert hogy azt kérdezték rossz angolsággal, hogy az hol van.

Persze lehet, hogy tüzet kértek, a fasz se érti sötétben a japánokat.

Én önmagáért az életért nem vagyok hálás. Van élet, amit érdemes élni, és van olyan is, amelyet már nem. Vannak fájdalmak, amelyeket az ember úgy, ahogy elvisel, és vannak olyanok, amelyeket szintén, talán nem is olyan nehezen, de örömet már nem lel bennük, semennyit.

Na mindegy, szóval itt hajózunk a viharos tengeren, a szél tépi a rongyosra használt, mocskos, ezer éve ki nem mosott vitorlát, az árboc jajong, sikolt, mihaszna tengerészeink halálra rémültek. Korbáccsal kell őket felhajtani a kötélzetre, ocsmány, buta, faragatlan férgek mind, csak az ótvaros, jelentéktelen, szar életük miatt remegnek, jajveszékelnek, s mivel még ostobán babonásak is, rémült képpel hányják a keresztet vagy valami elfeledett görög imát mormolnak egész nap az ő szerencsétlen pogány isteneikhez.

Bár a vihar soha nem csillapodik egy mákszemnyit sem, közben meg mégis halad a hajó ismeretlen, titokzatos célja felé. Engem, a kapitányt néha hajt a kíváncsiság, hogy mi lehet az, milyen új szárazföldet, éghajlatot, ismeretlen állatokat-népeket ismerünk majd meg, mikor pedig valójában már nem is akarok új élményekre szert tenni, és ha bárki belegondol, beláthatja, hogy bőven elég nekem, amit eddig átéltem. Annál már csak rosszabb jön majd.

De amikor a matrózok, ezek az alávaló férgek nem figyelnek, a kimerültségtől szinte halottan alszanak, és alattomosan dolgoznak bennük az egész napi rémületes élmények, amikor sebhelyes testüket elernyesztve öntudatlanul himbálóznak fedélközi nyomorúságos, kötélből font függőágyukban, nagyokat horkantanak és öntudatlanul finganak, mert hát valamennyi babot kapnak, mást nemigen mostanában, szóval amikor biztosan nem látnak, akkor bizony rám is rámtör a rémület, én is reszketek a félelemtől, nem hagy nyugodni, olvasni vagy aludni, én is keresztet vetek vagy a saját pogány isteneimhez fohászkodom, nyüszítve kuporodok az egyik sarokba, és előtte még a gyertya lángját is kioltom, hogy élet semennyi ne pislákoljon a kabinomban, ne vonzza ide a gonosz démonokat.

Már több mint két éve, hogy tengerre szálltunk, nem is emlékszem világosan a kikötőre, az otthonunkra, a szilárdan álló házunkra, nőmre, akit odahagytam, aki lassan megvénül majd ott, míg én itt a szörnyekkel hadakozom, a gyerekekre, akik felnőttek lesznek nyilván, mire hazaérek, ha egyáltalán hazaérek valaha is. Hiszen ez még csak utunk kis része, amit eddig megtettünk, és már így is úgy hullanak az emberek, mint a hó, időnként elragad közülük egyet-egyet valami óriás tengeri szörny, agyoncsapja a fedélzetre lezuhanó törött vitorlarúd, halálra isszák magukat, mert persze ellopják a rumot, lefizetik a fedélzetmestert, mindenféle undorító szívességet tesznek neki, hogy egy-két percre megváljon a kisraktár kulcsától. És van, aki szánt szándékkal a habok közé veti magát, akit úgy nyel el a tenger, mint egy hetekig éheztetett vadállat, s oly elégedetten zárul össze a hullája felett, mint nőm, ki egykori, tíz év előtti szeretkezéseink után pirosra vált arccal, pihegve elfészkelődött vánkosai között, hogy aztán egyik pillanatról a másikra bódult álomba hulljon.

Nem tudom már az arcát felidézni.

Nem tudom már, miért vágtunk bele ebbe a kalandba, csak halványan rémlik, hogy pénzt, dicsőséget remélhettünk attól, hogy az ismeretlen felé útra kelünk, nem emlékszem, hogyan győztük meg magunkat, hogy biztosan megéri majd, fogalmam sincs, hogyan sikerült rábeszélnem a gyanakvó, zsugori, de persze pénzéhes bankárokat, hogy sokévi bőséges készlettel szereljék fel a hajót. Annyi bizonyos, hogy sok eszünk nem lehetett, sem nekünk, azóta is a tengeren senyvedőknek, sem nekik, akik immár bottal üthetik nehezen megszerzett vagy apjuktól örökölt pénzük nyomát. És előrelátók sem voltunk, vagyis én nem voltam, meg körülöttem senki más sem, hiszen e két év alatt, miközben szigorúan takarékoskodnunk is kellett minden kiló babbal, minden deci rummal, szóval utunknak már ebben az első szakaszában szinte minden néven nevezendő készletünknek a nyakára hágtunk, és látom az embereken is, a saját derekamon lötyögő nadrágomon is, hogy erősen lefogytunk, erőnk elszállt, már csak dacból hajózunk tovább összeszorított foggal a nagy semmibe, hatalmas, még a mainál is borzalmasabb tengeri viharok felé, amelyek biztosan eltörik majd a hajó gerincét, feldobnak minket az égbe, ahonnan fejjel lefelé zuhanunk vissza a mocskos, undorító, döglött halaktól és más tisztátalan tengeri lényektől hemzsegő habok közé, hogy magunk is ott leljük a halálunkat, hacsak nem már a levegőben száll ki belőlünk a szusz, és gebedünk bele a jeges rémületbe.

Hogy mi hajtott minket ide? Ma már kezdem megérteni, hogy nem a hideg számítás, nem a haszon vagy a dicsőség reménye, nem a kalandvágy vagy a kötelességtudat, nem az, hogy így gondoltuk a családunkat eltartani, a magunk férfias küzdésvágyát kielégíteni, hanem csakis a vak elbizakodottság, valami dölyfös, értelmetlen kivagyiság, nagyképűség, na meg a végtelen ostobaságunk.

Persze, most, hogy milliónyi mérföldre eltávolodtunk a szárazföldtől, a virágoktól, a növényektől, az állatoktól és az emberektől, akik persze maguk is csak nyomorult férgek, szóval most már késő ezen bánkódni, felesleges. Gyakorlati szempontból ennek sincs semmi haszna, hiszen hajóznunk kell tovább, újabb sebeket szerezni az úton, újabb halottaktól vállrándítással megválni. Vissza semmiképp sem fordulhatunk, mert innen már a túlsó part nyilván közelebb van. De ha mégsem, mert azért azt biztosra nem tudhatjuk, annyit mindannyian megértettünk már rég, hogy most visszafordulni, az a biztos halál, az elviselhetetlen szégyenről nem is beszélve, és inkább pusztuljunk el nyomorultul idekinn, a nyílt óceánon, mint hogy éhen- és szomjanhalva, sós csonttá és bőrré aszalódva, kísértethullaként, üres kézzel álljunk asszonyaink, gyermekeink és a bankárok elé.

Ha nem ülnék, gubbasztanék magam is itt, ebben a sötét sarokban, ha lenne jártányi erőm, hogy felálljak, és felemeljem valamelyik kezem ügyébe eső nagy tengerészeti kézikönyvet, akkor már nem tudom melyikből, de az egyikből bizonyosan kiolvashatnám, hogy tuti jó irányba megyünk, hogy ez a mocskos, gyilkos vihar végeredményben az ígéret földje, a földi paradicsom felé sodor bennünket, és talán azt is kiolvashatnám ebből a könyvből, hogy egy vagy két, esetleg négy hónap múltán épségben oda is érünk, kikötünk egy csendes, szélvédett öbölben, vidám delfinek fognak a hajónk körül úszkálni, gazdag halfogásra teszünk szert a vízen, és kövér szárnyasokat lőhetünk a szárazföldön, aranybányára bukkanunk, tüzes bennszülött nőkre, friss gyümölcsöket szedhetünk a fákról, újbúzából kenyeret süthetünk, ropogós héjút, tejet ihatunk, édesvizet vételezhetünk, még ha csak maroknyian maradunk is addigra.

De az erőm már rég csekélyebb annál, hogy ilyesmi haszontalan dologra pazaroljam, ráadásul ezek a bőrbe kötött könyvek, pláne, amióta nedvességgel is bőven megszívták magukat, amióta lapjaik teljesen megpenészedtek, hát ezek tényleg nagyon nehezek lettek, bajosan olvashatók, összefolyt betűsek, s a szöveg közötti, eredetileg is bizonytalan kézzel rajzolt, hamisan részletező térképek is már csak formátlan pacák bennük, nem is az, hogy nincs erőm odavánszorogni értük, leemelni őket a magas, viharbiztos polcról, de hát nem is érdemes, mint ahogy nem érdemes már naplót vezetnem sem, hiszen azt soha senki el nem olvashatja, abból erőt, reménységet nem meríthet, már ha egyáltalán lenne bennem annyi elszánás, hogy rózsaszínre fessem valami bizonytalan jövő számára ezt a végtelen, reménytelen szenvedést, amit itt nap mint nap átélünk.

Azt mondtam az előbb, félelmemben oltottam el a gyertyát, ami igaz is, mert rettegek attól, ami velünk most már hamarosan és elkerülhetetlenül megtörténik, de emellett takarékoskodnom is kell, mert viaszunk már csak elenyésző mennyiségben maradt, nem mintha annyit olvastunk vagy kártyáztunk volna, éppen ellenkezőleg, az éji rettentő sötétben szűkölve húzódtunk magunkba, reménytelenül kerestünk száraz és meleg göncöket, amiket magunkra tekerhettünk volna. Rettenetes, hogy már két éve egyfolytában csonttá fagyva vacogunk ezen a hajón, csuromvizesen. És mindenünk viszket, fekélyes a testünk, fogaink lassan mind kihullnak, akár a hajunk, körmeink töredezettek, véraláfutásosak, kezünk bőre repedezett, feketén erezett, májunk borzalmasan fáj, epénk görcsöl, tüdőnk zihál, agyunk kiapadt.

Szívünk rémülten ver.

Tegnap különben, de mintha már két hete lett volna, egy nagy halat dobott a fedélzetre a vihar, és valamelyik szemfüles őrszem, aki épp a kötelek kibogozása ürügyén szerencsétlenkedett ott jéggé fagyott ujjakkal, szóval ez az ember, akit a vitorlamester zavart ki életveszélyes fenyegetésekkel a tomboló, kíméletlen viharba, ez az ember azt a halat egy baltával fejbevágta, aztán az egyik fedélzeti csapóajtót feltépve lerugdosta a fedélközbe, és aznap, mondom, tegnap, de mintha két hónapja lett volna, végre valami táplálóhoz is jutottunk, bár átsütve nem nagyon volt, s az íze sem olyan, mint amit az ember magának vacsorára kíván.

De mégis, azt mondhatnám, hogy szerencsénk volt, ismét kaptunk néhány nap haladékot a kínok között fetrengve ránktaláló éhhaláltól, vagy talán pechünk, hiszen új erőre kaptunk, hogy újabb elviselhetetlen szenvedéseket élhessünk át a tomboló tengeri viharban, hogy kínjaink meghosszabbodhassanak, hogy gyötrelmeink még szörnyűbbek lehessenek. Ezt hozta nekünk karácsonyra az életösztön, ha ugyan tényleg karácsony lesz, s nem tévesztettem el a naptárat, amit biztosan nem tudhatok, mert huszonhat hónap alatt bizony túl sokszor előfordult, hogy elfelejtettem ellapozni éjfélkor, ahogy kellett volna, s már nem emlékszem, másnap hajtottam-e kettőt vagy harmadnap hármat, s hogy ez hányszor történt meg az elmúlt két évben, de fogadni mernék rá, hogy túl gyakran, mert mindig valami más, még fontosabb kötelesség ragadott magához, vagy éppen olyan mély depresszió zuhant rám, olyannyira rettegtem a rongyos életemért, hogy azt sem tudtam sokszor, hány óra lehet, milyen égtájon hánykolódunk, a víz felett vagyunk-e még, vagy már alámerültünk hajóstól a habokba, s általam ismeretlen imákat vagy nem tudom miket mormogva vártam reszketve a hajnalt, hogy megint, legalább még egy napra megszabadítson ezektől az agresszív, rettenetesen kegyetlen démonoktól, amelyek kérés nélkül befészkelték magukat pergamenszerű bőröm alá meg persze a szívembe és az agyamba. Ezek egészen kitöltenek, legalábbis éjjel, de sokszor még hajnaltájt is, amíg a szakács valami meleg löttyöt fel nem hoz a kabinomba. Akkor, talán akkor, de azt sem minden nap, szóval olyankor többnyire sikerül aludnom egy vagy két órát összegörnyedve, de még mindig ezekben a kiszáríthatatlanul nedves, nyirkos rongyokban, amivé az egykorvolt kapitányi jelmezem foszlott és rohadt az elmúlt két förtelmes év során.

Lassan megvirrad. Tudom, hogy ez a nap sem lesz semmivel sem jobb, mint bármelyik másik, sőt, minden bizonnyal még szörnyűbb kínok várnak ránk, mint tegnap, ez a vihar már soha nem fog a fejünk fölül elvonulni, de közülünk senki sem sejti, honnan, miféle kimeríthetetlen, pokoli helyről táplálkozik, hogy napról napra képes erősödni, vérszomjasabbá válni, még jobban, még kegyetlenebbül fenni ránk a fogát.

Meghalt Friedländer József, ami elég szomorú dolog.

Igaz, nem tegnap halt meg, hanem vagy tíz évvel ezelőtt, de persze ez mit sem von le gyászom mélységéből.

Bevallom azt is, hogy Friedländer bácsit nem ismertem személyesen, az életben sosem találkoztunk, sőt, tovább megyek: még csak nem is hallottam a hírét soha.

Ehhez képest nem is nagyon értettem, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor felvettem a munkahelyi telefonomat (tíz éve még bőven volt munkahelyem), egy meglehetősen gyászos női hang közölte velem a fentebbi szomorú hírt.

Friedländer József, barátainak csak Joe, Chicagóban halt meg, becsületes belgyógyász volt, körzeti orvos, életét meglehetős magányban élte le, utolsó éveiben szinte már csak a bejárónője jelentette számára a világgal való élő kapcsolatot, és pechjére akkor még facebook sem létezett.

Joseph Friedländer édesanyja Turteltaub lány volt, nagyapám egyik nővére, bizonyos Róza (de amúgy Rózsi, akár a nagyanyám).

A sajnálatos halálesetet követően az illetékes chicagói hatóságok megállapították, hogy Joe bácsinak nem könnyű fellelni a potenciális örököseit. Ahogy az ilyenkor történni szokott, kifüggesztették tehát ezt a tényállást a Cook megyei bíróság hirdetőtáblájára, persze nem egy cetlire, az ilyesmi manapság már elektronikus formában történik, a megfelelő honlapon.

A megyei bíróságon bejegyzett ügyvédek között volt olyan, egy jóval nyolcvan év felett járó lengyel ügyvéd, bizonyos Edmund Gronkiewicz, akinek voltak többé-kevésbé halvány elképzelései, hogyan keresse meg a lehetséges örökösöket, persze bizonyos mértékű részesedés fejében.

Szó sincs róla, hogy Joe bácsi gazdag lett volna, de volt egy lakása, amit a hatóság hivatalos árverésen eladott, s a befolyt 600 ezer dollár képezte az örökség mobilizálható részét. Az ingóságok meg más kisebb összegek a mindenes bejárónőt illették, ahogyan azt az öreg orvos az egyetlen fellelhető végakaratában meghatározta. Ebben az iratban szót sem ejtett lehetséges rokonokról.

Szóval ez az ügyvédi iroda, az öreg lengyel ügyvéddel az élén, táviratozott (vagyis e-mailezett) néhány velük üzleti kapcsolatban álló kelet-európai családfakutató cégnek, hogy nézzenek lehetséges örökösöket, mindenekelőtt a ma is élő Friedländer és Turteltaub rokonok között, ha vannak ilyenek.

Friedländer-rokonság nem volt, legalábbis az utóbbi tíz évben nem sikerült a nyomára bukkanniuk. A Turteltaubból időközben Tardos lett, ezt több levéltári adat is alátámasztotta, a Tardosok közül pedig először engem hívtak fel, de csak találomra. Valami cikkem alapján kidobott nekik a google, és ügyesen kiderítették a munkahelyi telefonszámomat is.

Megörültem a 600 ezer dollárnak, de nem titkolhattam el, hogy két testvérem is van, nem is beszélve két kicsit távolabbi rokonról, akiknek jószerivel csak a nevét tudtam; ők másodunokatestvéreink.

Mivel nővérem New Yorkban él, öcsémmel kettesben fáradtunk be a Family Tree Kft. budai irodáiba. 2005 volt vagy 2006, már nem is emlékszem.

Előszöris öcsém karakánul közölte velük, hogy sajnos a felajánlott kétharmad-egyharmados arányt nem fogadjuk el, nekünk az örökség háromnegyede kell, elégedjenek meg 25 százalékkal, punktum. Meglepően gyorsan belementek.

Ezek a zsidó családok nem valami egyszerű esetek. Nem tudom, más hogy van vele, de mi alig tudtunk valamit a felmenőinkről, persze a nagybátyánkat, Pétert ismertük, a nagyapánkról, Henrikről is sok anekdotát hallottunk, sőt, én gyerekkoromban, 1969-ben találkoztam apám unokatestvérével, Gyurival is, aki Nagyváradon volt orvos. Azt is tudtam, hogy nem sokkal később kivándoroltak Izraelbe, mert a nagyobb fiuk, Gabi (Gábriel) akkor már közel állt hozzá, hogy katonaköteles legyen. Azóta se kép, se hang. De ma már nem olyan nehéz valakit, főleg ha kutató orvos (vagy kutató biológus, mint az ő öccse, Pista), megtalálni az interneten, és valóban, gyorsan fel is vettük velük a kapcsolatot.

Ennyit az élő rokonokról.

A halottakról vagy jót, vagy semmit. Ez lehetett apám meggyőződése, mert sosem mesélt a tágabban értelmezett családjáról. Nálunk az a szó, hogy zsidó, gyerekkoromban sosem hangzott el, de ha mondta volna valaki, nekem ugyan hiába, mert nem tudtam, mi az. Semmi holokauszt, semmi bevagonírozás, haláltábor – csak később, Semprunnél olvastam erről. Mint valami rossz mesét.

Csak felnőttkoromban tisztult a kép, de a családról akkor sem tudtam meg sokkal többet. Apám egyébként, aki, bár találkozni sosem találkozott vele, tudott róla, hogy van valahol Amerikában egy orvos másodunokatestvére, de ezt is csak egyszer ejtette el előttem, és mondom, a halott rokonokról is mélyen hallgatott. Még amikor direkt kérdeztem, akkor is. Vagy valahogy elütötte a dolgot. Egyszer még egy magnó mikrofonját is az orra alá dugtam, „családtörténet!” – parancsoltam rá, de semmi, kuka maradt.

Volt még egy idős nőrokonunk Pesten, Baba néni, szintén Berettyóújfaluról, de valahogy mindig elmaradt, hogy kikérdezzem, aztán a kilencvenes évek elején hirtelen meghalt. Erről végleg lekéstem.

Az öreg lengyel ügyvéd bácsi és nyomában a Family Tree nálam kitartóbbnak és eredményesebbnek bizonyult. De nekik muszáj is volt, hiszen a chicagói bíróságon, mielőtt kitöltik nekünk a vastag csekket, meg szeretnének róla bizonyosodni, hogy nincs-e rajtunk kívül más élő örökös is, arról meg persze nekünk fogalmunk sem volt.

De hát pont ezért kutatnak családfát ennél a cégnél, hogy elköthessék az évszázados, összebogozódott családi szálakat, és a többi lehetséges ág végére akkurátusan odabiggyeszthessék, hogy utód nélkül meghalt, ámin.

Hogy megy egy ilyen élőrokon-kizárás?

Nagyon egyszerű. Kezdjük azon, hogy a Friedländer-famíliából égen-földön nem találtak élő leszármazottat, oldalági rokont, az ő részüket egyelőre talonba tették, maradt a Tardos-ági rész, vagyis a pénz 50 százaléka. Illetve annak a háromnegyede, a többi ugyanis az ügyvédé és a családfakutatóké. Na szóval ezt a háromnegyedet kell elosztani ötfelé, ha már egyszer öten vagyunk örökösök. Mivel nagyapámék kilencen voltak testvérek, és biztosan csak a mi águnkról és a nagyváradi Tardosokról állíthattuk, hogy rajtunk kívül ezen a két ágon nincs több örökös, ezt a két vonalat elég gyorsan, két év alatt le lehetett zárni.

Ezután az első utalás már egyszerű volt, kaptunk fejenként vagy tízezer dollárt, ami megfelelt a két kilencednek. Maradt még hét kilenced, ha a nagyapám maradék hét testvérének ágáról kiderítjük, s a chicagói Cook megyei bíróságon is érvényesen bebizonyítjuk, hogy azokon nem maradt egyetlen túlélő leszármazott sem.

Na, ez folyik azóta is.

A hét felderítetlen nagyapa-testvér közül egyet mi ketten, az öcsém és én, ismertünk is. Mariska néni már a háború előtt Pestre költözött, ide jött férjhez, bizonyos Krausz Dávidhoz, aki később Kovács lett vagy nem. (Most megnéztem: nem.) Átvészelték a nyilasokat, az ostromot, és az időközben megözvegyült Mariska valamikor a hetvenes évek elején halt meg. De előtte néhányszor anyám elvitt hozzá minket, gyerekeket is; emlékszem, a Rákóczi út Keleti pályaudvar felöli végében lakott, egy szerény házmesterlakásban. Amikor öregen és özvegyen megbetegedett, más rokon nem lévén kéznél, Péter nagybátyám mellett anyám is látogatta a kórházban, narancsot vitt neki, ami akkoriban, a hetvenes évek elején, nem volt mindig egyszerűen beszerezhető gyümölcs.

Szóval Mariska néniról volt fogalmunk, de papírunk semmi, se születési anyakönyvi kivonat, se halálozási, és bár tudtuk, hogy gyermektelen volt, olyan, hogy gyermektelenségi igazolás, nem is létezik a magyar közigazgatás egyébként sok mindenre odafigyelő, kiterjedő rendszerében. (Őszintén szólva azt sem tudtuk, melyik évben, melyik kerületben, vagyis melyik kórházban halt meg, mondjuk én a Péterfyre tippeltem, mert az egészen közel volt neki. És később az is kiderült, hála a Family Tree-nek, hogy 1973-ban.)

De ezzel a mi szempontunkból még nem oldódott meg a Mariska-ág felszabadítása sem: egy csomó igazolópapír hiányzott, sőt, hiányzik ma is, például arról, hogy sosem volt gyermeke.

És akkor még nem beszéltünk a többi hat testvérről, akikről jószerivel most hallottunk először, amikor a családfát átböngésztük.

Ennyi haszna ugyanis mindenképpen volt a Family Tree tevékenységének: megrajzoltak egy Turteltaub /Tardos-családfát, amelyen a nők az előbbi, a férfiak az utóbbi vezetéknevet viselték. Ez olyan ágasbogasra és magasra sikerült, hogy a dédapám, Turteltaub Mór nevét is megtudtam belőle, és azt is, hogy ő érkezett valamikor a 19. század második felében Galíciából Magyarországra (1833-ban született Szokolovban), majd 1870-ben Sarkadon feleségül vette a helyi Hacker Fánit, akivel 21 kilométerrel keletebbre, Arany János városában, Nagyszalontán telepedtek le. (Szerintem, ha előre látták volna, hogy épp a két település közé kerül majd a trianoni határ, nem tesznek ilyet.)

Nagyszalonta a Partium része, egy kisebb megszakítást leszámítva 1919 óta Romániához tartozik. Az ottani zsidó levéltár azóta szőrén-szálán eltűnt. Nem tudni ma már, hogy leégett-e a háborúban, vagy valamelyik román nacionalista rezsim tette-e rá a kezét. Így aztán nehéz okosnak lenni.

Mindenesetre egy évvel a házasságkötés után, 1871-ben már ott született a kilenc testvér legidősebbike, Jakab, akinek egyetlen lánya 1974-ben gyermektelenül halt meg Haifában, Izraelben.  Ez valószínűleg sima ügy lesz, Izraelből nyilván beszerezhetők a megfelelő iratok. (Jakabról rengeteg suttogó pletyka terjengett a családban, semmi konkrétum, de ő lehetett a család fekete báránya, talán még váltót is hamisított, de az mindenesetre tény, hogy a testvérei sokáig anyagilag is támogatták. Nem tudjuk, mikor halt meg, de jóval 1944, a holokauszt előtt.)

Azt is el kell árulnom, hogy valamilyen áttétel útján (Jakab – Jani – János) én őutána kaptam a keresztnevemet, ami nem biztos, hogy jó ómen, de ezen változtatni szerintem már késő lenne. De váltót még nem hamisítottam, elsősorban talán azért, mert nem nagyon tudom, mi az.

Ezután még egy csomó halott rokont találtunk.

A szerencsésebbek meghaltak még a háború előtt, mert betegek voltak, öregek. Az idősebbektől a fiatalabbak felé haladva az 1874-ben született Millinek nem volt gyermeke. Ő egyébként nem volt túl szerencsés: megözvegyülve, 1944-ben gyilkolták meg Auschwitzban. Sajnos ott erről a bűnesetről a németektől meglepő hanyagság következtében nem állítottak ki semmilyen dokumentumot, a legkevésbé pedig egy olyan halotti bizonyítványt, amelyben tisztázzák, hogy soha nem is volt gyermeke. Ezt a chicagói Cook megyei bíróság nyilván felrója majd nekünk, s akkor nézhetünk. (Vagy forduljunk a németekhez, hogy most már legyenek szívesek sürgősen pótolni ezt a bumáskát?)

Nem beszélve a Friedländerekről, a Turteltaub/Tardos család számos további tagja is hasonló peches véget ért. Ideje tehát megvizsgálni, miért packázik velünk beszerezhetetlen, sőt nem létező dokumentumok bekérése útján a chicagói Cook megyei bíróság.

Mint megtudtuk, azért, mert a korábbi, liberálisabb elbírálás idején számos Chicagóban és környékén elhunyt kárpátaljai születésű magyar – és galíciai születésű lengyel – zsidó örökösödési tárgyalása során hamis ukrán halotti bizonyítványokat és más igazoló papírokat prezentáltak nekik, s ezek alapján mindenféle nem-rokon szélhámosok vettek fel a bíróság kedvező döntése nyomán őket meg nem illető nagyobb összegeket. A németek slendriánsága mellett tehát még a súlyosan korrupt ukrán közigazgatás is ellenünk dolgozott. (Ukrajnát is perbe hívjuk.)

De akkor is nonszensz, hogy azóta Chicagóban teljesíthetetlen követelésekkel álltak elő, olyan eredeti papírok benyújtásához ragaszkodnak, amelyek még elvileg sem beszerezhetők, nem is beszélve a következő filozófiai nonszenszről: hogyan bizonyítsuk be, hogy valakinek nem maradt élő leszármazottja? Mindenesetre nem egyszerű.

Na mindegy, másszunk tovább a családfán.

Milli legidősebb öccse Dezső volt, Gyuri apja, Gabi (Gábriel) és Pista nagyapja, ez a szál tehát világos. (Gabiék a mi élő másodunokatestvéreink.) Azért annyit megjegyeznék, hogy apjuk, Gyuri bácsi mint harmincas éveiben járó, gyakorlott orvos megjárta Auschwitzot, ahol Mengele maga mellé vette. Így hát, bár borzalmas trauma árán, de túlélte azt a poklot. Amikor a románok végül nagykegyesen kiengedték Izraelbe, már nagybeteg volt, és megérkezése napján, 1973-ban a Ben Gurion repülőtéren végzetes szívinfarktust kapott.

A sorban következő fiú, a szegény Gáspár nem élt sokat, még egy hónapot sem, 1879. szeptember 13-án született, és október 3-án már meg is halt. (Más kérdés, hogy a nagyszalontai hiányzó zsidó iratok okán egyelőre nincs a kezünkben a halotti bizonyítványa, de az ő nem lehetséges utódait illetően talán még a Cook megyei bíróság sem fog rajtunk további bizonyítékot keresni.)

A következő testvér, az 1880-ban született Béni családja már népesebb volt. Ő maga is, Boriska lánya is, és egyetlen unokája, Pajor Anna is 1944-ben, Auschwitzban halt meg. Tömeggyilkosság áldozatai lettek. Béninek volt még egy kilenc éves korában, 1919-ben meghalt fia is, Miklós, és persze ilyen zsenge korban neki sem lehetett gyermeke.

Persze ezekről a sajnálatos halálesetekről sincsenek dokumentumaink. Legalábbis nem pecsétes, hivatalos, a Cook megyei bíróság által is ilyennek elismert iratok. Hogy ezek hiányában mit tehetnénk, az továbbra sem világos, de legalább van min törni a fejünket, amíg mi is meg nem halunk. (Öcsém sajnos csak tavalyig bosszankodott ezen velem; az ő helyét az unokahúgom és az unokaöcsém veszi majd át.)

Turteltaub Rózáról, vagyis Rózsiról már esett szó itt: ő volt az 1920-ban született Friedländer Józsi bácsi édesanyja, aki miatt ez az egész hercehurca van. Egyébként a nagyon korán megözvegyült Rózsi is Auschwitzban halt meg. A haláltáborban töltött el csaknem egy évet a fia is, de ő valahogy életben maradt (nem Mengele mellett), majd 1947-ben kivándorolt Amerikába, miután egyetlen családtagja, sőt barátja sem élte túl a holokausztot, hiába is várt rájuk addig Szolnokon, ahol 1944 előtt laktak. Gyermekei nem voltak, ezért öröklünk mi.

Heléna 1885-ben született Szalontán, majd 1907-ben hozzáment a nagyváradi Bretter Mórhoz (más néven Mózeshez). Két fiuk született, a 11 éves korában, 1920-ban meghalt Sándor, majd a nála két évvel fiatalabb Laci, akit munkaszolgálatosként 1943-ban gyilkoltak meg valahol Ukrajnában, minden bizonnyal a Don-kanyarban. Ő akkor már három éve özvegy volt, ráadásul gyermektelen is.

Nagyapám legfiatalabb nővére pedig Mariska néni volt, Krausz Dávidné, akiről már fentebb esett szó.

Ezzel így meg is van a kilenc testvér.

Meglehet, az ügynek még lesz folytatása, és szépen lehengereljük az általunk (meg a Family Tree által) begyűjtött bizonyítékokkal a Cook megyei bíróságot. Talán letesznek arról is, hogy a Friedländer-ágon tovább várjanak élő örökösökre – és úgy már egész szép summa is kikerekedhet a dologból. De annyi már most is biztos, hogy mi sokat okosodtunk keresgélés közben, s ha csak halvány árnyképként is, de valamennyire kirajzolódott előttünk a felmenőink sorsa.